Kíváncsiak vagytok rá, milyen az, mikor az Amélie csodálatos élete, A szürke ötven árnyalata és a Szabadítsátok ki Willyt! karambolozik az E.T.-vel a '60-as évek Amerikájának hidegháborús színtere előtt? Én se, de attól még elkészült. Én meg persze megnéztem.
Guillermo Del Toro filmjeit nehéz nem kedvelni, hiszen a mexikói Peter Jackson befutott rendezőként is ugyanazzal a belülről fakadó, őszinte, már-már rajongói lelkesedéssel munkálja meg a keze közt átfolyó celluloidot, mint a Cronos vagy A Faun Labirintusa idején. Márciusban ráadásul a csokornyakkendőt is újra felteheti, hiszen az idei Oscáron a legutóbbi filmje, A víz érintése, tizenhárom kategóriában indul az aranyszobrokért – attól tartok, meglehetősen jó esélyekkel. A technikai díjak között mindenképp van sansza, na de legjobb eredeti forgatókönyv? Pff. Legjobb rendező?? Pffh! Legjobb film??? Na, nem!
A cselekmény nagyrészt egy '60-as évekbeli szupertitkos katonai kutatóintézetben zajlik, ahol egy véletlen folytán a takarítószemélyzet egy tagja, bizonyos Elisa Esposito, kapcsolatba kerül egy azonosítatlan hüllő-szerű lénnyel. Elisa magányos és monoton életének rabja. Két igazi barátja közül az egyik egy öregedő megélhetési művész, a másik a rutin, amivel a mindennapjait tölti, elzárva magát másoktól. Ebben az is segítségére van, hogy Elisa néma. Ez mondjuk a komcsi-paranoiától fűtött hidegháborús Amerika egyik szupertitkos katonai kutatóintézetében kifejezetten előnyt jelent, pláne akkor, ha netán valami olyat is meglát, amit nem kéne.
És ebben a kutatóintézetben csak az nem lát meg valamit, aki nem akar, hiszen egy élő idegent/szörnyet/gyíkembert (hogy végül is micsoda, ezt a film nem fejtegeti) is csak úgy betolnak a főbejáraton egy nagy tartályban, hogy még a legutolsó fénymásolószerelő is tudatosíthassa magában, itt valami ”szupertitkos” dolgot hoztak be éppen, mindenki szeme láttára. Akit pedig később olyan rettentő szigorúan őriznek, hogy Elisa minden nap be tud lógni hozzá, hogy együtt piknikezzenek (bizony, így, ahogy mondom), amiből kifolyólag ez a két szereplő úgymond összemelegszik. De nem ám csak úgy barátiasan, hanem úgy. Tudod, mint Christian Grey és Anastasia Steele.
Most persze úgy tetszhet, erős fintorgás közepette írom e sorokat, de valójában rengeteg dolog el volt találva a filmben. Leginkább a főszerepet játszó színésznő. A játékában néhol túlságosan sok a cukor, de végül mégis ellenállhatatlanul, kikerülhetetlenül megnyer magának. Ha a tizenhárom jelölésből csak egy szobor jönne össze, arra az legyen gravírozva, Sally Hawkins. Michael Shannon pedig még a borzasztó túlkapásai ellenére is abszolút nézhető, nem rajta múlott, hogy neki csupa elkoptatott gonoszkodást juttatott a forgatókönyv.
Az sem utolsó, ahogy Del Toro megfesti ezt a bizarr hangulattal bevont, kicsit noiros, a régi szörnyfilmeket és a nagy amerikai klasszikus-romantikus filmeket egybemosó fantáziacirkuszt. Ehhez páratlan módon asszisztál az operatőr, Dan Laustsen, aki előtte olyan filmeken gyakorolt, mint a Farkasok Szövetsége, a Silent Hill vagy a Bíborhegy. Meglátszik. Sally Hawkins után a második legjobb dolog, ami a filmmel történt.
Del Torót szokás a következő nagy mesemondónak kikiáltani, pedig valójában pont ahhoz ért kevésbé. Rendkívül jól meg tudja ragadni, mitől varázslatos a mozi intézménye, vagy hogy mi mutat jól a vásznon, mitől kapunk borzongást, de történetet mesélni, na azt nem tud. Ha az írást legközelebb valaki másra hagyja (bár volt írótársa, Vanessa Taylor), akkor nem lesz gond. De talán az sem fog megártani, ha egy olyan fontos karakterre, mint az egyik főszereplő – jelen esetben “a lény” – egy kicsit nagyobb gondot fordít, mert így mi nézők nem értjük, hogy a másik főszereplő – “a nő” – mégis mivel lát többet benne, mint egy hálóban vergődő, partra vetett hal, akit meg kell menteni. Ezen a részen teljes egészében átsiklott a forgatókönyv, a nagy szerelembe esést lezavarták egy fél perces montázs alatt. Nem nagyon éreztem a pillangókat röpködni.
Persze én értem, hogy ez egy tündérmese, de hogy kihez szól, az mégis valahogy homályos. Mert a nézők egyik felének gyomorforgató lesz, mikor Michael Shannon premier plánban tépi le az egyszer már visszavarrt, de később elrohadt ujjait (és a film tele van ehhez hasonló horror elemekkel), a másik felének meg Sally Hawkins és a lény közti édelgős jelenetektől kezd majd kaparni a torka. Annak idején ezt a műfajt Tim Burton művelte működőképesen, Del Torónak ez láthatóan kevésbé megy.
A víz érintése persze egy kétségtelenül hangulatos kis mesefilm, jó színészekkel, pazar operatőri munkával, de fájóan kiszámítható sztorival, szinte az együgyűséggel kacérkodó dramaturgiával és egy gyakorlatilag teljesen érdektelen és semmilyenre rajzolt lénnyel, akit még talán egy aspergeres delfin* is izgalmasabban eljátszott volna, ha hagyják neki. Volt a végén egy pillanat, amikor azt hittem, hogy na most, most végre megmutatja a film, mit tud ez a lény, de csak egy pillanatig tartott az egész, és persze nem lett belőle semmi. Érzelmileg képtelen igazán felkavarni ez az alkotás, pedig valószínűleg ez lett volna itt a szándék.
Az Oscar jelölések hihetetlenül magas száma egészen nyilvánvalóan csak valami hiba lehet a mátrixban, bár a film itt-ott kikacsint a nagy hollywoodi mozis éra régmúlt évtizedei felé, szinte odatörleszkedve ezzel a zsűrihez, de valljuk be, ez a film sajnos kevés a gálához. Érdekes és bizonyos szempontból különleges alkotás lett A víz érintése, csak épp nem ott elég erős, ahol kéne, így viszont se nevetés, se könnyek, se katarzis. 6/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
*A szerző elutasítja a delfinek jó hírének szándékos megsértésére irányuló vádakat, egyúttal ígéretet tesz rá, hogy adója 1%-át a Fogyatékkal Élő Fogascetek Tengerközi Cousteau Alapítványának utalja, valamint záros határidőn belül ellátogat a legközelebbi tropikáriumba a legszebb konzerv szardíniával.
