Tim Burton Returns

Az 1988-as Beetlejuice mindössze a második rendezése volt Tim Burton papának, de már ekkor felfedezhető volt az összes olyan stílus elem, az összes olyan kézjegy, ami végig kísérte teljes pályafutását, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel. Az elmúlt 15-20 évét tekintve sajnálatos módon inkább a kisebb volt rá jellemző. 2022-ben azonban elhozta nekünk a Netflixre a Wednesday sorozatot Jenna Ortega főszereplésével, ami Burton saját Harry Potter „filmjének” is felfogható. Mai napig nem értem, miért nem kérték fel Harry Potter mozi rendezésére, a stílusa tökéletesen passzol abba az univerzumba. Mindegy is a lényeg, hogy a Wednesday jó lett, siker lett, és felcsillant a remény, hogy a kisebb siker jelzőt felváltja a nagyobb. A Beetlejuice Beetlejuice előzetesei pedig arra engedtek következtetni, hogy bizony ám, Tim Burton visszatalálhat a régi énjéhez.

Creativ3Form: Nem egyszerű a Deetz család élete. Lydia Deetz (Winona Ryder) egy szellemjárta talkshow műsorvezetője, a lánya, Astrid Deetz (Jenna Ortega) nem beszél vele, ráadásul csalónak tartja, és szent meggyőződése, hogy nem látja a szellemeket, a párja Rory (Justin Theroux) pedig (aki nem más mint a talkshow egyik fő producere) talán túl lelkes azzal kapcsolatban, hogy ők mennyire és milyen szinten tartoznak össze testileg és lelkileg egyaránt. Ezeket a nem túl idilli hétköznapokat szakítja félbe egy tragédia. Lydia édesapja meghalt, a mostoha anyja Delia Deetz (Chaterine O’Hara) pedig visszarendeli a családod a mindenki által ismert szellemházhoz, hogy ott vegyenek méltó búcsút megboldogult férjétől. Azt hihetnénk, hogy ez a tragédia majd újra összekovácsolja a Deetz családod, a régi sebeket és utálkozásokat elfújja a szél, majd mindenki boldogan él, amíg meg nem. Nos, a hit ereje szép dolog, viszont nem a Deetz családról lenne szó, ha minden jól alakulna, szóval legyen elég annyi, hogy a dolgok végül odáig fajulnak, hogy bizony újra ki kell mondani háromszor azt a bizonyos nevet, amiről mindenki tudja, hogy nem szabad.
Tim Burton nem sokat változtatott az első rész receptjén, csupán még színesebbé, még nagyobbá, még viccesebbé tette, és ez a művelet bizony sikeresen össze is jött neki. A régi, jól ismert karakterek mellé behozott pár újat, úgy mint a fentebb említett Astridot és Roryt, viszont az alvilág is kapott pár új arcot. Az egyikük Wolf Jackson (Willem Dafoe), aki a való életben színészként tevékenykedett, és a pályafutása nagy részében rendőr nyomozókat alakított, a túlvilágon pedig emiatt ő lett a törvény ügyeletes embere. Szükség is lesz a munkájára, ugyan is feltűnik a túlvilágban egy szintén új karakter, a Delores (Monica Belucci) nevű démon, aki egymás után szedi az áldozatait, akiktől a haláluk pillanatában csupán egy dolgot kérdez…hol van Beetlejuice?

A történet tehát több szereplőt, és több történetszálat mozgat egyszerre, és bár egyikük sorsa se fog meglepetést okozni, a fordulatok pedig kilométerekkel előre láthatóak, az összképen azonban nem ront annyit a kiszámíthatóságuk, hogy mérgesen mormogjunk miattuk. Na jó, a Monica Belucci által játszott Delores karakterétől talán picit többet vártam annál, minthogy fel s alá rohangálva kérdezgesse, hol van Beetlejuice, viszont minden más annyira jól működik a filmben, hogy nem tudok haragudni a forgatókönyvre. Ami amúgy jó pár ismerős, néha újra felhasznált elemmel operál, viszont teszi mind ezt olyan magas szinten, és annyira újítónak hatóan, hogy egy másodpercig se éreztem azt, hogy az első rész egy picit tovább gondolt remakeját látnám csupán. Kimondottan élveztem, hogy az a látvány, az a hangulat, az az atmoszféra, a karakterek és minden, ami 1988-ban annyira jó volt és annyira jól működött, még mindig megállják a helyüket. Természetesen Keaton megint lopja a showt, de a többiek is oda teszik magukat. Willem Dafoe színészből lett túlvilági rendőrét kimondottan imádtam. Egy szó mint száz, a Beetlejuice Beetlejuice hozta azt, amit az első rész és az előzetesek után vártam tőle, és bár tényleg sok ismerős elemmel operál, még is annyira frissítőnek hat, hogy Tim Burtont simán vissza fogja repíteni oda, ahová mindig is tartozott. Az elitbe.
kultúrfaló: Tim Burton neve nálam a féktelen fantáziával egyenlő, olyan, mint az írók között Neil Gaiman vagy Joe Hill. Mindegyikükre egyaránt jellemző, hogy az esetek többségében valami nagyon egyszerű alapszituációból hoznak ki igazán fergeteges történetet. A Beetlejuice Beetlejuice alapja is hétköznapi, hiszen a családfő halála miatt visszatér a Deetz család az álmos kisvárosban levő egykori otthonukba, hogy méltón elbúcsúzzanak szerettüktől és eladják a házukat. Azonban semmi sem ilyen sima egy Tim Burton filmben, a véletlenek összjátékának és pár meggondolatlanul kimondott szónak köszönhetően a címszereplő ismét megjelenik Lydia (Winona Ryder) életében, és még az alvilág is elszabadul. 

Az első részt, a Beetlejuice-Kísértethistóriát én még valamikor régen, tini koromban láttam, az alapsztorit el is felejtettem nem sokkal később, aztán a sajtóvetítés előtt újráztam. És bár sokszor kilógott a vizuális megvalósítás lába, a szinkron sem volt éppen tökéletes (vagy nem mindig lehetett hallani a szereplőket, vagy a hangok nem voltak jól eltalálva), azonban összességében mind ezt el tudtam nézni a filmnek, ugyanis a történet, a szereplők és az abszurd szituációk bőven kárpótoltak. 

A Beetlejuice Beetlejuice újra Tim Burton régi valóját idézi, kellően tisztelegve az első rész előtt akár 1-1 dallam megidézésével, vagy némely helyszín, kellék pár másodperces felvillantásával. Michael Keaton ismét zseniális az őrült kísértet szerepében, valósággal lubickol. Én a legjobban Wynona Ryder újbóli feltűnésének örültem, jó látni, hogy a sorozat világából a szélesvászon irányába is vezet számára út. Bár Burton nem szokott folytatásokat készíteni a filmjeihez, érdekes meglátni, hogy hogyan képzelné el a Lydiához hasonló karaktereit felnőttként. A túlvilág még magával ragadóbb, színesebb, agyamentebb, az ott időnként látott halottak pedig igazán remekek, némelyikük szerepeltetése plusz poén forrás. Nekem a kedvencem a megégett Télapó karaktere volt. Az első rész ismerete nem feltétlenül szükséges, ugyanakkor mégis erősen ajánlott, mivel sokkal élvezhetőbbek lesznek az apró gegek, visszautalások.

és igen, bátran kimondom:

Beetlejuice

Beetlejuice

Beetlejuice..... hátha a nem olyan távoli jövőben valóra válik egy legalább ugyanilyen viccesen szórakoztató folytatás.