Adam McKay, aki eddig leginkább Will Ferrell-el forgatott vígjátékaival tűnt ki, nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy filmre vigye Michael Lewis The Big Short című könyvét és ezáltal széles közönség elé tárja a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság valódi okait és az ahhoz vezető folyamatokat. Ingoványos talaj ez minden filmkészítő számára, ahol az érthetőség és a hitelesség könnyen a szórakoztatás kárára mehet, de jelen esetben elmondhatjuk, hogy minden szempontból remek alkotás született, mely mesél, tanít és magyaráz a tudatlan nézőnek, miközben kendőzetlenül pofánröhög minket és en bloc az egész modern társadalmat.

 A cselekmény három párhuzamosan zajló történetből áll össze, melynek szereplői mind a maguk útján, de mégis mindenki előtt, évekkel a hitelpiac beomlása előtt észlelték, hogy a bankok által kínált, a fogyasztók által pedig zabált jelzáloghitel-csomagok mind lutrik, és a milliók életére befolyással lévő banki szektorban régóta egy hatalmas, kipukkadni készülő lufi növekszik. Mit tesznek ilyenkor a rátermett, jó pénzügyi érzékkel megáldott üzletemberek? Naná, hogy megpróbálnak meggazdagodni a lehetőségen!

Ez azonban csak a szükséges és egyébként elég meghökkentő történetszál ahhoz, hogy megkapjuk a legszórakoztatóbb, legszatirikusabb pénzügyi oktatófilmet, ami A-kategóriás hollywood-i sztárokkal leforgatva, játékfilmnek álcázva valaha készült (valószínűleg úgysem túl nagy a mezőny...). És itt most nem olcsó kézikamerázásra, meg kamuinterjúkra kell gondolni, egyszerűen az egész film (és főleg, amikor a trükkös machinációk és bonyolult fogalmak kerülnek kibontásra), olyan valóságszagot áraszt, hogy a néző tényleg azon kapja magát, hogy egy színvonalas dokumentumfilmként is nézhető az alkotás, szinte jelen időben éljük meg és szemléljük az eseményeket. Ehhez persze hozzájárul a színészek kifogástalan játéka (közülük is Steve Carrell és Christian Bale kiemelkedő), de a kamera mozgása, a vágások, fókuszálások megvalósítása mind finom és kimért, egy pillanatig sem akar tolakodó, hatásvadász képsorokhoz vezetni. A zene is ehhez igazodva végig elég visszafogott, a háttérben megbújva, de mégis mindig nagyon hatásosan festi alá az eseményeket, bennem sokszor azt az érzetet keltve, mintha a cselekményen belül szólna, a bárban, irodában vagy más szobában, ahol a szereplők éppen tartózkodnak (külön poén és az egész film szellemiségét jól leíró momentum volt ilyen szempontból Cee-Lo Green 2010-es slágerét hallani egy 2005-ben játszódó jelenetben).

De a film legnagyobb erőssége a narratívában rejlik. Egyrészt Ryan Gosling karaktere, a nagyképű, cinikus bankár elbeszélésében ismerhetünk meg részleteket, ami önmagában is elég szórakoztató lenne, de emellett, egy-egy összetettebb banki/pénzügyi fogalmat oly módon tesznek világossá, hogy a negyedik fal ledöntésével, az éppen a vásznon látható szereplő felénk fordul és elmagyarázza. Ez így nem hangzik túl izgalmasan, de ha hozzátesszük, hogy mindezt úgy teszi, hogy (egy példát kiragadva) felkonferálja Margot Robbie-t a jacuzziban, majd tényleg megjelenik a szőke színésznő pezsgőt kortyolgatva, egy szál habfürdőben és kifejti a témát egyenesen nekünk címezve, az már rögtön érdekesebbnek tűnik, igaz? A hasonló jelenetetek gunyorossága mellett a néha fel-felvillanó, a banki szektor mellett az egész modern, fogyasztói társadalmon élcelődő montázsok teszik színesebbé a film szerkesztését.

Mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet, aki egy kicsit szórakozva tanulni akar a világgazdaságot megrengető események hátteréről, és aki nem a Wall Street Farkasa- és Tőzsdecápák-féle pénzes drámára kíváncsi, hanem a történet és a környezet realisztikus és ötletes megközelítésére. 9/10