Tíz évvel ezelőtt, mindössze 28 évesen hunyt el Heath Ledger ausztrál színész, aki rövid élete alatt is kitörölhetetlen nyomot hagyott a filmes világban.

Sokat gondolkodtam, miről is írhatnék Heath Ledger halálának tízedik évfordulóján. Kitárgyalhatnám a filmográfiáját filmről filmre, kitérhetnék a csak kevesek által ismert videoklip rendezői munkásságára, elmélkedhetnék, mennyiben befolyásolta a színészi tehetségének megítélését tragikusan korán bekövetkezett halála, esetleg bulvár stílusban újabb elméleteket gyárthatnék, mi is történt pontosan 2008. január 22-én, az ausztrál színész manhattani lakásában. Végül arra jutottam, a legjobb az lesz, ha nem objektív módon, külső megfigyelőként, sokkal inkább a tavalyi I Am Heath Ledger című dokumentumfilm mintájára a személyes élményeimről számolok be.

Pontosan emlékszem, mi volt az első film, amiben láttam. Unokatestvéreimmel a nyár néhány hetét nagymamánknál, egy Balaton melletti kis faluban töltöttük. Napközben a strandon lebzseltünk, de mikor besötétedett, eljött a mi időnk. Bekucorodtunk a tévé elé, felcsaptuk a tévéújságot és forró kakaót szürcsölgetve beléptünk egy másik dimenzióba. A késő éjszakai, ez akkor azt jelentette, hogy tíz óra utáni, filmekkel azonban más volt a helyzet. Ha meg akartunk egyet nézni, meg kellett győznünk gyermeki lelkünket joggal féltő nagymamánkat, hogy ez és ez a film nem is olyan durva, és ha ijesztő rész jön, majd elfordulunk. Ha sikerrel jártunk, már csak a tévétársaságon múlott, hogy le is játszák-e a kérdéses filmet. Egy ilyen elkeseredett meggyőzési kísérlet célja volt a Lovagregény is. És amikor a csillagok együttállásának köszönhetően igyekezetünket siker koronázta, valami igazán új élményben lehetett részünk. Hazudnék, ha azt mondanám, egyből felismertük, hogy egy példanélkülien tehetséges, a kihívásokat kereső színészt láthattunk a főszerepben, de abban biztosak voltunk, hogy eszméletlen menő és laza. Mármint, komolyan, a film egy Queen számmal indít. Ma már más szemmel nézek erre a filmre, de mindig elfog egy jóleső nosztalgikus érzés, akárhányszor újranézem.

A következő emlékem róla már A sötét lovaghoz köthető. Már a megjelenés előtti hónapokban iszonyatosan nagy felhajtás volt körülötte, városszerte plakátok virítottak mindenhol, az előzetest pedig még a helyi buszokon is játszották, igaz, hang nélkül. Maga a tény, hogy Heath Ledger benne van, nekem már elég volt, hogy feltétlen rajongója legyek a filmnek. Akkor még fogalmam sem volt arról, ki is az a Christopher Nolan, és az sem nagyon érdekelt, hogy kik játszanak még a filmben, beleértve a főszereplőt megformáló Christian Bale-t is. A tényt, hogy a kedvenc színészemnek kikiáltott Ledger ezúttal gonoszt játszik, nem nagyon tudtam hová tenni, de láttam, hogy mindenki rajong érte, szóval gondoltam, akkor ez nem is olyan rossz dolog. Mikor itthon bemutatták a filmet, Ledger már eltávozott az élők sorából. A kedvenc színészem halála, főleg, hogy a sajtó nagy része öngyilkosságként kezelte, feldühített. Nem tudom pontosan, milyen gondolatokat váltott ki belőlem tíz évvel ezelőtt a dolog, de arra emlékszem, hogy mindenáron be akartam bizonyítani a szüleimnek, hogy Heath Ledger, az ausztrál fenegyerek, a kalandor, aki állandóan a fejlődésre törekedett, nem lehetett öngyilkos.

A legtöbb filmjét csak a halála után néztem meg. Nem mintha nem érdekelt volna, de A sötét lovag megjelenésekor még csak 11 éves voltam. Néhány évvel később történt, hogy valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttem, nekem az összes filmjét látnom kell. Egyébként azóta is előfordul, hogy egy általam nagyra tartott rendezőnek, színésznek, esetleg operatőrnek a teljes filmográfiáját ledarálom, de ekkoriban még nem érdekeltek különösebben a filmek, ez az elhatározás inkább Heath Ledger személyének szólt. És akkor szépen, megjelenési sorrendben kivettem a filmeket videotékákból, kölcsönkértem ismerősöktől és az iskolából hazaérve egyből betettem őket a DVD lejátszóba. Többször is megnéztem mindet, akkor is, ha maga a film annyira nem tetszett, mert látni őt a képernyőn, mindig azt az érzést keltette bennem, mikor az ember egy réglátott családtagjával végre újra találkozhat.

Ahogy egyre idősebb lettem, úgy értékelődött át bennem, hogy milyen ember is volt, milyen színész, azt pedig én is csak néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy rendezői szárnybontogatását is elkezdte. Ilyenkor óhatatlanul is felmerül bennem, mi lenne ha? Mert abban biztos vagyok, hogy őt akkor is kiemelkedő színésznek tartanák, ha nem hunyt volna el tragikusan fiatalon. Milyen lenne egy egész estés Heath Ledger rendezés? A videoklipjei alapján igazán egyedi látásmóddal és végtelen kreativitással rendelkezett. Színészként viszonylag kevés igazán jó filmben szerepelhetett, kevesebb, mint tíz éves álomgyári karrierje során mégis együtt dolgozhatott Ang Lee-vel, Christopher Nolannel és Terry Gilliammel is. A névjegyét pedig kétségtelenül letette, mindenkinek megvan róla a véleménye, legyen az rossz, vagy jó, életművét nem lehet csak egy legyintéssel elintézni.

Heath Ledger személyisége és a filmjei gyerekkorom óta komoly hatással vannak az életemre, nem csak egyszerűen ”a kedvenc színészem”, ő olyasvalaki, akivel én nagyon könnyen tudok azonosulni. Leginkább az a törekvése fogott meg, hogy sosem akart leragadni egy szerepnél, mindig az újféle kihívásokat kereste, mindig fejlődni akart és még akkor, amikor már Hollywood befogadta, akkor is emlékezett rá, honnan is jött. Egy igazi kalandor volt, akiért én őszintén rajongok, remélem, hozzám hasonlóan sokan nézik meg egy-egy filmjét a mai napon, hogy tisztelegjenek az emléke előtt, vagy csak felidézzék, milyen színész is volt.

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!