Egy szerelmi történet vége
19 évvel ezelőtt került moziba a Bryan Singer rendezte X-Men: A kívülállók, amivel kezdetét vette a filmtörténelem egy olyan fejezete, ami még nagyon sokáig nem fog lezáródni. Az X-Menekre vonatkozó szakasza azonban még is a végéhez ért, ugyan is a Fox égisze alatt készült filmek megkapták a záró darabjukat, azt a fejezetet, amivel át, illetve egészen pontosan visszaadják a staféta botot az igazi gazdájának. Már eleve ez elég nagy teher és kihívás lehet egy film és az azt megalkotó stáb vállán, de ha ehhez még hozzáveszem, hogy az egyik, ha nem a legerősebb mutánsról kellett elmesélniük egy történetet, akkor az a bizonyos teher a sokszorosára nő. Sajnálatos módon az előjelek nem voltak túl biztatóak a sok újraforgatás, valamint a premier rendszeres elhalasztása miatt, de említhetném még a forgatókönyv íróként ugyan sok epizódért felelős, de rendezőként teljesen tapasztalatlan és rutintalan Simon Kinberg személyét is. A félelmeink pedig…nos…beigazolódtak.
2011-ben úgy döntöttek, ideje új életet lehelni a szériába, és Matthew Vaughn megrendezte a nagy találkozások filmjét, amiben új színészeket castingolt a már mindenki által ismert karakterekhez. Szerintem nem lövök mellé azzal, amikor azt mondom, hogy mindez tökéletesen sikerült. James McAvoy (Charles Xavier), Michael Fassbender (Magneto), Jennifer Lawrence (Raven/Mystique), Nicholas Hoult (Hank/Beast)...fantasztikus szereplőgárda, akik nem is okoztak csalódást. Nem csak remekül hozták a szerepüket, de a kémia is megvolt közöttük, így az X-Men csapat szerelmesei elégedetten dörzsölhették a tenyerüket mondván, a széria jó kezekben van. Erre az érzésre rátett még egy lapáttal a folytatás, Az Eljövendő Múlt napjai, amit újfent az a Bryan Singer rendezett, aki annó elindította útjára a mutánsokat, ráadásul az újdonsült színészek mellett a régieket is remekül beleépítette a történetbe, így mindkét oldal rajongó tábora kielégülhetett, minden szempontból. Plusz ismételten sikerült jól kiválasztani a színészeket a korábban megismert karakterekhez, bár nekem Sophie Turner kapcsán azért bőven voltak kétségeim. De erről majd később. Egy szó mint száz, a széria továbbra is felemelkedőben volt, ráadásul jött a hír, hogy nemcsak, hogy marad a stáb a következő epizódra, de egy legendás ellenfelet, Apokalipszist tettek meg főgonosznak, akire sikerült a remek Oscar Isaac-ot becastingolni. Minden adott volt tehát, hogy Az Elsők és Az Eljövendő Múlt Napjai után még egy hatalmasat lépjen előre ez a széria. Ám ez végül nem történt meg.
Mindent feltettek a látványra, ami szép és jó, mert a széria talán leglátványosabb epizódjáról van szó, csak sajnos ennek a történet látta kárát. Az új szereplők nem kaptak elég teret, túl gyorsan történt meg velük kapcsolatban minden olyan esemény, amit a régi, klasszikus részekben csak hallomásból tudtunk meg róluk, valamint Apokalipszis csapat összeszedős felvezetése is túl unalmasra sikeredett. A végén ugyan rájöttek Singerék, hogy akciók terén is illene mutatni valamit, de ott meg a műanyag érzetet keltő díszletek, valamint a töménytelen mennyiségű zöld hátteres megoldás egész egyszerűen kidobta a nézőt a filmből. Kétségtelen, hogy vannak működő elemei a filmnek (Magneto összes jelenete), és amikor működik, akkor nagyon működik…csak sajnálatos módon ez túl kevés volt az üdvösséghez. Arról nem is beszélve, hogy Apokalipszis karakterét szinte teljesen elpazarolták, mert az égbe kiáltott szónoklatai mellett csak nagy ritkán mutatta meg az erejét, de akkor se igazán. Míg Thanost jól tudták használni a Russo tesók, addig Singer nem igazán tudott mit kezdeni Apokalipszissel. A nagy reményeket ezúttal tehát nem sikerült beváltani, és megbicsaklani látszott az addig teljesen jól működő, 2011-ben újraindított recept. Ám ez a film felvezette a mutánsok egyik legerősebbjét, Jean Greyt alias Főnixet, akivel kapcsolatban bizony nagy dolgok voltak előkészülőben. Aki emlékszik még Az Ellenállás Végére, az pontosan tudja, hogy mekkora bajba kerülhet mindenki, ha elszabadul és kiterjeszti a haragját a világra. Az Apokalipszis után tehát ismételten egy olyan fejezet volt előkészülőben, ami vagy hatalmasat fog szólni, vagy csúfosan megbukik. Nos, a végeredmény valahol a két szék közé esett.
Az egyik legnagyobb probléma, hogy a studio valamilyen fejlövés következtében felkérte rendezőnek azt a Simon Kinberg-et, aki eddig csak forgatókönyveket írt az X-Men szériához. Persze láttunk már olyat nem is egyszer, hogy valakinek az írás mellett a rendezéshez is megvan a tehetsége (pl. Christopher McQuirre), de egy ekkora projecthez, egy ilyen erős és fontos karakterhez, olyan rendezők után, mint Vaughn, Singer, és a Loganért felelős Mangold, felkérni egy teljesen rutintalan embert, nem bizonyult túl nyerő ötletnek. Bátor lépés volt, de nagyon kockázatos és sajnos ez meg is látszik a végeredményen. De kezdjük a jó dolgokkal. Az akció jelenetek mindegyike nagyon jó! Jók a szögek, jók a vágások, jók a képek, a hangok, szóval ezen a téren minden nagyon rendben volt. A vonatos rész alatt többször is tátottam a számat, nagyon jól lett felépítve és megrendezve. A rutintalanság nem is itt, hanem sokkal inkább a színészvezetésnél, a drámánál, a kémiánál, a dinamikánál és a jelenetek erővel való felruházásánál kúszott a felszínre. A két legrutinosabb színésszel, McAvoy-al és Fassbenderrel nincs különösebb baj, ők szimpla rutinból megoldották, hogy nem kaptak megfelelő rendezői instrukciót. Fassbender pl. a puszta jelenlétévél és kiállásával képes volt eladni az összes jelenetét, vele kapcsolatban konkrétan minden működik a filmben, hibátlan az, amit tőle látunk. A többiek kapcsán azonban nem mondható el mindez. Vihar és Küklopsz még az Apokalipszisban látott jelenlétüknél is jobban a háttérbe lettek szorítva, és bár a nagy fináléban bőven kiveszik a részüket az akcióból, addig többnyire a háttérben tevékenykednek, akiket akkor is alig lehet észrevenni, amikor ténylegesen is a vásznon vannak és kinyitják a szájukat. Hank takaréklángon ég, hiába van pár fontosabb jelenete, ő is inkább csak van a vásznon, de nincs igazán jelen, Raven pedig jó lehetett volna, de annyira ordított Jennifer Lawrence kisasszonyról, hogy nagyon unja már a banánt, hogy az ő összes jelenete is szinte teljesen súlytalan lett. A „girlpower” kifakadása meg egyenesen az egyik legcikibb és legkínosabb jelenet lett az egész X-Men szériában. Jessica Chastain pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb színész pazarlása, amit láttam. Annyira légből kapott és semmilyen az általa játszott karakter, hogy totál felesleges volt őt felkérni erre a szerepre, ezt konkrétan bárki eljátszhatta volna. Azonban a legfájóbb pont számomra Quicksilver elkótyavetyélése volt, ugyan is az összes játékidejét tekintve maximum 5 percig van a vásznon, és sehol nincs vele kapcsolatban egy olyan látványos akció, mint amit az előző két részben megszokhattunk. Használja ugyan a gyorsaságát, de olyan kevés ideig, hogy még bele se tudjuk élni magunkat rendesen, már vége is szakad. És itt van Sophie kisasszony...de vele kapcsolatban még mindig várjunk egy picit.
Maradjunk Kinberg rutintalanságánál, amin az egész recept elcsúszott. Ugyan is hiába gyengécske a forgatókönyv, abból egy karizmatikus, rutinos rendező kitud hozni legalább egy tisztességes iparosmunka szintet, de itt ez nem történt meg. Egész egyszerűn nincs súlya a történéseknek. A gyenge színészvezetés mellett nem sikerült kellő atmoszférával feltölteni a cselekményt, és amikor történik egy-egy drámai csapás vagy elérkezik egy fordulópont, képtelen a szimpla, mezei hümmögésen túl bármi érzelmet kiváltani belőlünk nézőkből, pedig bőven vannak olyan szakaszok, amiknek a gyomrunkig kellene hatolniuk. Ehelyett értetlenül nézünk magunk elé, hogy most miért is nem érzünk semmit? Miért is nem nyelünk nagyokat, miközben megemésztjük a látottakat? Én magam se hittem el, hogy egy-két karakter kapcsán mennyire nem váltott ki belőlem semmit, amit láttam. Emellett a legtöbb belső konfliktus túl légből kapott lett. Ejtenek róla pár szót egy-egy korábbi jelenetben, de még is, amikor egymás fejéhez vágják a karakterek a problémáikat, olyan „most tényleg ennyi?” érzést váltanak ki az emberből. És ez igaz a főgonoszra, és az ő társaira is. Egyátalán nem illenek be ebbe a sztoriba, kilógnak az egész X-Men univerzumból. Főnix erejét családon és csapaton belül kellett volna tartani, felesleges volt behozni egy teljesen új fajt, akiről még csak nem is hallottunk korábban, és emiatt nem is tudjuk őket egy kicsit se komolyan venni. Ráadásul még érdekesre se sikerült az ő történetük, ami akár még el is feledhette volna a "még is mit kerestek itt?" érzéseket. Ha pedig már erőtlenség, meg is érkezünk a legfontosabb elemhez, Főnixhez. Nem tudom annak idején ki mondta azt Bryan Singernek, hogy Sophie Turner alkalmas lesz a szerepre, de üljön fel egy feltüzelt bikára, miközben egy csörgőkígyó kúszik fel a segge lukába. Szegényke olyan szinten nem tudta visszaadni azt a kételyt, azt a zavarodottságot, azt a dühöt és az ez által felgyülemlett félelmet, ami benne van és és amit próbál elfojtani, hogy néha fizikai fájdalmat kezdtem el érezni a gyomrom tájékán attól, amit láttam. Sírni azt tud, ez kétségtelen, de sokkal többre van szükség ahhoz, hogy elhiggyek neki mindent. Lehet velem van a baj, de én erre képtelen voltam. Az látszik rajta, hogy nagyon próbálkozik, mert tényleg mindent megpróbál, csak teljességgel erőtlenül. Hiába a könnyes szem, a csúnyán nézés és a grimaszolás meg kéztartás az erőhasználat közben, számomra egyszer sem volt komolyan vehető. És összességében az egész filmre ez a jellemző, hogy az akció jeleneteket leszámítva, szinte mindent erőtlenül ad elő. Ilyet kötelező, „zárjuk már le végre” jelleggel, és ez sajna a középkategória kietlen pusztájára sodorja az alkotást, pedig ez a karakter, és az X-Men széria Fox-os érája ennél sokkal de sokkal többet érdemelt volna egy egyszerű, erőtlenül felfújt lufinál, ami se kipukkanni, se leereszteni nem tudott igazán. Egyetlen egy olyan dolog van, amiről nem tettem még említést és ami hatalmas dicséretet érdemel, mégpedig Hans Zimmer, aki egyszerűen túl jó zenét írt ehhez a langyos, napközis főzelékhez. Kifogástalan dallamok, piszok erős főtéma…azaz csak a szokásos Zimmer minőség. Kár, hogy a film nem tudott felnőni hozzá.
Jobb remények?
Most, hogy a labda visszakerült a MARVEL filmes univerzum térfelére, joggal várja el az ember, hogy a jövő zenéje bizony sokkal de sokkal jobban sikerüljön, mint a zárás, mert az sajna elég csúfosan sikerült. Hiába jók az akció jelenetek, hiába bitang erős Zimmer zenéje, minden más túl gyenge és túl erőtlen ahhoz, hogy elégedetten hagyjuk el a mozitermet. És ha a Sötét Főnixből csak ennyit voltak képesek kihozni, akkor bele se merek gondolni milyen lesz a szintén hányatott sorsú Új Mutánsok, amit évek óta tologatnak, újraforgatnak, újravágnak, szóval nem túl biztatóak a dolgai. Kár ezért a búcsúért...nagyon de nagyon kár. 5.5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
