Az 1976-os évben 27. alkalommal is felbőgtek a motorok a száguldó cirkuszban, és a pilóták ismét az életüket kockáztatták, hogy elérjék a hőn áhított világbajnoki címet. A rajtrácson olyan nevek is feltűntek, mint Jody Scheckter, Mario Andretti, Emerson Fittipaldi, és a két filmbéli sztár, James Hunt és Niki Lauda. Sokan a 70-es éveket a Forma-1 aranykorán is tartják, mert hihetetlenül izgalmas, és látványos volt akkoriban a sorozat, de azt sem szabad elfelejteni, hogy élet-halál harcot kellett vívniuk a pilótáknak minden egyes versenyen, mert a száguldás könnyedén tragédiába is torkollhatott.
A Hajsza a győzelemért a két akkori szupersztár, a brit James Hunt, és az osztrák Niki Lauda párharcát vitte filmvászonra. A győzelem presztízskérdés volt, és bármire képesek voltak, hogy megszerezzék a 10 pontot. A verseny mellett a spottörténelem egyik legemlékezetesebb pillanata is ekkor történt, hiszen Lauda a nürburgringi balesete után fénysebességgel tért vissza a pályára, hogy megpróbálja megvédeni a VB címét…
Ron Howard már többször is bizonyította tehetségét, és az idei évben végre egy olyan filmet hozott el nekünk, ami már régóta kijárt volna az F-1 szerelmeseinek. A rendező a film elkészítése során három fontos kérdésre is helyes választ adott: Hogyan rendezzünk életrajzi filmet? Hogyan rendezzünk autóversenyes filmet? És a harmadik, hogy miként ötvözzük a kettőt?
Howard és a forgatókönyvíró, Peter Morgan pofátlanul jól oldották meg a két pilóta történetének filmrevitelét. Egyrészt a különböző személyiségük bemutatását nem csapkodták össze, hanem hagyták, hogy kiteljesedjenek, és kialakítsanak a nézőben egyfajta vonzódást az adott versenyző iránt, ami vagy szimpátia, vagy unszimpátia volt. Hunt volt ugyebár a közönség kedvenc, a vicces, a jóképű, míg Lauda a precíz, bunkó, és az aki a rossz gazdagember képet mutatta. A film első fele épp ezért néhol talán lassúnak, néhol talán felesleges jelenetekkel tarkított, túlzásnak tűnt, de az összképet, a végkifejletet nézve már másként fogunk majd állni a dolgokhoz. Egy kicsit talán úgy hatott, mint amikor a kocsik a rajtrácson felsorakoznak, és a TV előtt kiabáljuk, hogy „kezdődjön már!”
Mondanom sem kell a film a nürburgringi nagydíjjal el is kezdődik, mi több egyenesen száguldozik. A film érezhetően eléri a csúcspontját, melyből a későbbiek folyamán nem veszít, egyszerűen csak halad a cél felé. Mondhatni zseniális, amit itt Ron Howardék műveltek, mert a baleset körülötti időszak olyan szintű feszültséget hordoz magában, és mi nézők annyira belemélyülünk a film nézésébe, hogy ha kapnánk egy pofont, akkor sem éreznénk meg. És, ami a legfontosabb, hogy egyáltalán nem giccses, mert ha megnézzük a történelmet, akkor láthatjuk, hogy egész egyszerűen egy hihetetlen story, és ezt csak így lehetett átadni. (Az meg hab a tortán, hogy az öreg Lauda is beleborzongott a film ezen részébe!)
Emellett persze szükség volt Hans Zimmer zenéire is, (aki itt sem okozott csalódást), valamint kellett két színész is, akik bele tudják élni magukat a szerepbe, és felveszik az overált, és a bukósisakot. Chris Hemsworth és Daniel Brühl, ha nem is Oscar díjas szinten, de parádéznak a filmvásznon.
No, de visszatérve a forgatókönyvre, és az egyéb minőségi munkára, azt kell mondanom, hogy a film úgy is elképesztően érdekfeszítő, hogy tudjuk a film elejét, közepét, és végét is. Épp ezért dicséretes Peter Morgan munkája, mert a történetet úgy írta meg, hogy az a két órás játékidejében hatásos, és élvezhető legyen. A már említett két sztár külön storyját is eggyé formálta, és az ellenségeskedésből, bajtársiasság lett. Karakterdrámának mondhatni tökéletes.
Végül pedig annyit fűznék még hozzá, hogy technikailag, látványilag lehengerlő, valamint az egész összképet figyelembe véve azt tudom mondani, hogy azok, akik nem rajonganak a Forma-1-ért, azok is felhőtlenül tudnak szórakozni rajta, a rajongók meg pláne. A Hajsza a győzelemért az év egyik legjobb filmje lett, és akár az Oscar díjra is odaérhet. Nagyon össze lett rakva. Zseniális! 10/10