2011-ben Gareth Evans mindenkit meglepett, ugyanis egy olyan indonéz akcióorgiát rendezett, amit szinte mindenki dicsért. Ki többet, ki kevesebbet áradozott róla, de a nagy többség szemében a Rajtaütés ott volt a legjobb akciófilmek körében, legalábbis, ami az új évezredet jelentette. Ugyanakkor nem volt hibátlan, mert egy hajszálvékony történet tartotta össze az egész filmet, de Gareth Evans volt olyan ügyes, hogy a második részre ezt a kis „apróságot” is kijavítsa, és elhozza az utóbbi évek, és talán minden idők legjobb ázsiai akciófilmjét!

Rama alig élte túl az első rajtaütést, máris munkába kell állnia. A Jakartát rettegésben tartó bandák egyikébe kénytelen beépülni, hogy aztán rendet és békét tegyen. (No nem a bandatagok között.) Uco, Bangun ambiciózus fia titokban szövetséget köt egy Bejo nevezetű gengszterrel, aki abból akar profitálni, hogy a bandák egymásnak feszülnek, és eltiporják egymást. Rama tehát belecsöppen egy kegyetlen és véres világba, ahol aztán kapkodnia kell a kezét és a lábát…

Én azok táborát erősítem, akik nem voltak annyira elájulva az első résztől. Természetesen jó filmnek tartottam, kiváló akciójelenetekkel tarkítva, de összességében hiányérzetem volt a film végére. A hiányérzet a második részre is megmaradt – sajnos – de a végeredmény itt sokkal csillogóbb lett. Csillogóbb, hiszen a hajszálvékony történetet felváltotta egy jóval komplexebb story, ami bár nem forradalmasította a gengszter, illetve akciófilmek történeteit, de mégis tudtunk mire odafigyelni – az akciójeleneteken kívül - és összességében nem csak egy videójátékszerű zúzdát kaptunk. A játékidő hossza épp ezért indokolt volt, ám mégse sikerült tökéletesen feltölteni azt a két és fél órát. És igen, ez a film egyik, sőt talán egyetlen hibája is, hogy a játékidő hossza miatt több üresjárattal találkozhatunk, amik kicsit kizökkentették az amúgy eszeveszett tempót diktáló cselekményt. Ha fél órával nem is, de egy jó 15 perccel igazán rövidebbre vághatták volna az alkotást, és akkor igenis rásütöttem volna, hogy hibátlan a film. Így viszont ez elmarad, és sajnos emiatt van egy kis hiányérzetem is, mert ott volt a filmben az elsöprő siker lehetősége, de nem sikerült elérnie. 

No, de tegyük félre a negatív jelzőket, és beszéljünk arról, hogy miért is olyan jó a The Raid 2. Egyrészt azért, mert Gareth Evans alkotása felemeli mind a két „kezét” és jól bemutat Hollywoodnak. Megmutatja, hogy mi történik akkor, amikor nem a bevételek nagysága a fő szempont, hanem az alkotás művészete. Tehát kivágta a kukába a PG-13-as korhatár besorolást, amit aztán szépen R-Ratedre cserélt. Így kell csinálni, mert így legalább megadjuk a lehetőséget arra, hogy kiteljesedjen a film, és ne legyen idióta korlátok közé szorítva. Másrészt pedig több minőségi akciójelenetet láthatunk a filmben, mint amennyit sikerült kivitelezni Hollywoodban az elmúlt 10 évben. Ráadásul itt még a kamerát sem kellett eszetlenül rángatni hozzá. Tökéletesen kimért, remekül vágott és koreografált bunyókat láthattunk viszont a képernyőn.

Összességében a Rajtaütés második része tehát minden téren jobbnak bizonyult, mint az első, így bátran lehet ráaggatni a dicsérő jelzőket. Karakterügyileg, történetileg, harcművészetileg, és hangulatilag is verte elődjét. Igazság szerint így kell akciófilmet készíteni, és így kell naggyá válni. Szép munka volt Gareth Evans! 8,5/10