Alaposan rájár a rúd a Warner Bros stúdióra az utóbbi időben, még a Covid előtt biztossá vált, hogy a 2013-as Az acélemberrel megkezdett DCEU teljesen szétesett, a pandémia alatt pedig Christopher Nolan döntött úgy, hogy a Tenet körüli herce-hurca végett 19 évnyi sikeres együttműködés után lelép a Universalhoz, de rajta kívül Denis Villeneuve sem ódzkodott szembemenni a stúdióval, miután a Dűne a mozis premier mellett villámgyorsan felkerült az HBO Maxra. És ha már a stúdió streaming szolgáltatásánál járok, azt sem érdemes elfelejteni, hogy igencsak megosztó hírként terjedt a streaminget érintő változások bejelentése, illetőleg a Warner/HBO saját gyártású sikerszériáinak (Utódlás, Barry) befejeztét követően Az Idol egyelőre legfeljebb csak nevében bálvány, mert sem nézettségben, sem pedig fogadtatásban nem nőtt fel az elvárásokhoz.

Mindezek közepette a Flash - A villám csak többszöri csúsztatást követően jutott el a mozitermekig, részint a címszereplőt alakító Ezra Miller magánéleti bűnlajstromának, részint pedig a háttérben zajló menedzsment-váltásoknak. A villámléptű szuperhős története egyszerre próbálja keretbe foglalni a hozzá fűzött reményeket be nem váltó DCEU-t, valamint megadni a kellő teret az elkövetkező Gunn-Safran korszaknak, de nem mellesleg az év feléhez közeledvén az idei első olyan Warner Bros film lehet, amely bevételi szempontból beverekedheti magát az éves sikerlistára. Merthogy a szakmai és személyi problémákon kívül a Warner idei filmes bevételi teljesítménye is kifejezetten rossz: a Shazam második része komoly veszteséggel zárt, a közepes költségvetésű Gonosz Halott - Ébredés az egyetlen pozitívum, noha annak bevétele nagyjából akkora lett, mint amivel egy nagyobb költségvetésű filmnek nyitnia kellene.

A felvezetőmben összefoglaltak szerencsére nem hatottak ki akkora mértékben a filmre, mint ahogyan általában szoktak, a helyenként zavarba ejtően félkész vizuális effekteken kívül eredendően jól összeszedett koncepció mentén haladt A villám. A történet szerint Flash (Ezra Miller) megpróbál visszautazni az időben, hogy megmentse édesanyját (Maribel Verdú) és tisztázza édesapjának (Ron Livingston) nevét. Noha Batman (Ben Affleck) óva inti őt, főhősünk makacsul mégis belevág, ezzel egy teljesen új dimenzió idővonalán köt ki, ahol fiatalabbik énjével és az ottani Batmannel (Michael Keaton) társulva próbálja megtalálni a visszautat. Az elsőre talán kuszának tűnő sztori a gyakorlatban csak az időutazós filmeknél már jól ismert pillangóhatás morális oldalát igyekszik megragadni - még ha menet közben néhány logikai bakit is elkövet -, ezúttal a különböző DC-filmek karakterein keresztül.

Ráadásul a történet tekintetében az időutazáson, valamint annak motivációjaként szolgáló érzelmi szálon kívül túl sok érdemlegeset nem tudnék mondani, hiszen alapvetően akciójelenetek és a néhol kifejezetten alpári poénok sorával töltötték fel a köztes részeket, érdemi karakterfejlődést egyedül Barry és fiatalabbik énje kapott. Bár ezt alapesetben cselekménybeli hiányosságnak tudnám be, itt inkább úgy éreztem, hogy ez jót is tett a filmnek, hiszen nem próbálták többnek eladni a sztorit, mint ami, helyette igyekeztek minél pörgősebbre venni a tempót. Abban a tekintetben pedig panaszom nem nagyon lehet, mert a közel két és fél órás játékidőt nem éreztem zavarónak, valamennyi nagyobb esemény kellő mértékben ki lett bontva és nem érződött túlnyújtottnak sem az egész.

Aminél leginkább érződött a háttérország romjainak hatása, az a film vizuális része. Ugyan a jeleneteknél Andy Muschietti rendező az átlag szuperhősös filmeknél sokkal jobb kompozíciókkal dolgozott, valamint a vágások sem tették tönkre a film lendületét, a CGI minősége már jóval az elvárt alatti volt. Nem egy jelenetnél éreztem úgy, mintha élőszereplős film helyett videojáték bejátszást néznék, valamint a lassításoknál - amikből akadt bőven - az arcok animációja helyenként már egyenesen kritikán aluli lett. Nálam összességében palástolta a film ezen hiányosságát a technikai oldal többi része, viszont teljesen meg tudom érteni, ha valakit jobban zavar, noha bizonyos fokig hozzá lehet szokni egy idő után.

Minőségét tekintve nem váltja meg a világot a Flash, a szuperhősös műfajon belül sem nevezném különösebben kiemelkedőnek, viszont kellemes szórakoztatást nyújt, Muschietti megoldásai kellően elkülönítik stilisztikailag a többi alkotástól, valamint Keatont kifejezetten jó volt újra Batman szerepében látni. Hosszabb távon aligha lesz komoly ráhatással a Gunn-Safran filmekre, ugyanakkor a már korábban bemutatott DC-filmeket több ízben is felidézi, így a teljesebb élményhez nem árt, ha valakinek legalább hallomásból vannak alapismeretei Az acélemberről vagy a Keaton-fémjelezte Batman-filmekről. Az igazán teljes filmélmény sajnos még komolyabb háttérismeretet igényelhet, lévén az utalások egy része még azon alkotásokat is érinti, amelyek végül a tervezőasztalon végezték. 6,5/10