Az olyan film, ami már a legelső pillanataival képes meglepni engem, nagy ritkaságnak számít, pláne manapság. A Dűne egy ilyen film. Az érdem a filmstúdió marketingeseit és azok gyakornokaikat illeti, akik a sokmillió dollárból felépített kampányukban egy szót sem ejtettek arról, hogy az első percekben lezajló narráció alatt kiírt filmcím valójában így néz ki: Dune - Part One.
Disclaimer: az idehaza 1996 és 1997 között óriási sikerrel vetített brazil teleregény, A homok titkai semmilyen formában nem szerepel a cikkben. Bármiféle címbeli egyezőség csupán a véletlen műve. Nem olvasható benne sem bohó szerelmi kaland, se Holdkóros Tonyó és Paul Atreides közti jellembeli párhuzamok fejtegetése a sorok között, habár a kísértés óriási volt.
A tény, hogy ez csak egy Part One, egyetlen közönségnek szánt plakáton, előzetesben vagy sajtóanyagban nem szerepelt, ami egy elég vakmerő húzás volt a stúdió részéről. Ugyanakkor könnyen visszás is lehet a film fogadtatására nézve, hiszen a nagyérdemű többségétől nem elvárható, hogy minden mozizás előtt kellő alapossággal tájékozódjon az adott filmről. A készítők sebészi pontossággal választották ketté Frank Herbert eredeti Dune regényét, miközben kevéssé törődtek például a film lezárásával, ami egy elég jelentős, és főleg váratlan hiányérzettel engedheti útjára az egyszeri mozinézőt. A probléma nem azzal van, hogy két részben mesélik el a történetet, hanem azzal, ahogy kezelik a szétválasztást.
Úgy tessenek ezt elképzelni, mintha Az új remény kantinjelenete után Obi Wan, Luke, Solo és Chewie az Ezeréves Sólyommal felszállnának a Tatuinról, majd egyszer csak kiírnák a betűket. Igen könnyen előfordulhat, hogy mikor a 155 perc után legördül a függöny, az ember ottmarad a kérdőjeleivel további három, négy – vagy ki tudja hány – évig, míg a Part Two elkészül (vagy nem készül, egyelőre még ez is benne van a pakliban, ha oly kicsi is az esély rá).
Denis Villeneuve eddigi karriercsúcsa a Sicario - A bérgyilkos. A mexikói határon tomboló erőszak és drogpokol témája tökéletes partnerre lelt a kanadai rendező komoly, melodramatikus, a humor minden formájától köhögőrohamot kapó, az egész audiovizualitást a sistergő feszültség alá betagozó stílusával. Utolsó két sci-fijével (Arrival, Blade Runner 2049) viszont olyan, hirtelen az élbolyba került filmes benyomását kelti, aki kicsit elveszni látszik önnön rendezői nagyságának girbegurba útvesztőiben. A Dűnével viszont pontosan azt a fajta mértanilag kiszámított, művi megközelítést sikerült ledobnia magáról, ami a Blade Runner 2049-et szinte megfojtotta, hogy létrehozzon egy majdnem az elejétől a végéig piszok mód szórakoztató látványfilmet.
"Arrakis, avagy Dűne. A homok birodalma. Otthona a Fűszernek. A Fűszer irányítja a birodalmat. Aki kézben tartja a Dűnét, kézben tartja a Fűszert." Ez az 1992-es videojáték, a valós idejű stratégiai játékok keresztapjaként nyilvántartott Dune 2 - A Building of a Dynasty nyitánya, és össze is foglalja helyettem a Dűne történetét. A Fűszer az Arrakis homokja alatt termelődő nyersanyag. Hallucinogén drog, ami nélkül a csillagközi utazás elképzelhetetlen. A kitermelése feletti jogokért két nagy dinasztia, a Harkonnen- és az Atreides-ház verseng, alattomos geopolitikai csatározásokba sodorva ezzel az ismert univerzumot. Míg a Harkonnenek vasmarokkal szorongatták a bolygót, a fennhatóságot frissen elnyert Atreides-ház megpróbál békét teremteni az Arrakison. Erre a család fiatal hercegének, Paul Atreidesnek lehet a legnagyobb esélye.
A Fűszer kitermelése önmagában sem veszélytelen. A dűnék alatt gigantikus homokférgek vadásznak az aratógépekre, miközben a bolygó őslakosai, a fremenek folyamatos gerilla akciókkal nehezítik a munkát. Ezekhez a pillanatokhoz köthető a film legjobb része is, Leto és Paul Atreides ornitopteres aratógép mentése a fremenek által isteni lényként tisztelt homokféregtől. A jelenet bőkezűen adagolt feszültsége, Hans Zimmer beduin-áriákkal megtámogatott elektronikus dübörgése, és a homokférgek első bemutatkozása olyan élmény, ami kifejezetten IMAX-ra készült, éppen ezért csak mérsékelten ajánlanám a film október 21-ei HBO Max-os megtekintését. Itthon még úgyse elérhető a szolgáltatás, szóval ettől egyelőre meg vagyunk mentve.
Ahogy peregnek a játékidő homokszemcséi, a vaskos tanácstermi politizálás, valamint a fremen-mitológiák boncolgatása helyett a film mind jobban a Timothée Chalamet által alakított Paul Atreidesre koncentrál. Ennek sajnos az a fantasztikus szereplőgárda látja kárát, amit a produkció az indulásakor folyamatos média-bejelentgetések közepette szívott magába. Olyan nevekkel bánnak pazarlóan, mint Josh Brolin, Stellan Skarsgård, Javier Bardem és Dave Bautista, akik épp csak feltűnnek pár rövid jelenet erejéig, hogy aztán a fókusz visszaálljon Chalamet kissé enervált, kissé unalmas messiás figurájára. Mondanom sem kell, a Paul anyját játszó Rebecca Ferguson mindig csodálatos, és ezúttal jutott is neki pár igen erős jelenet. Érdekes volt még látni a pár pillanatra feltűnő, eredetileg londoni, majd egy ideig Párizsban elő hajléktalanból lett autodidakta kultzenészt, Benjamin Clémentine-t is feltűnni a császár hírnökeként, akinek 2015-ös bemutatkozó albumát nagyon ajánlom mindenkinek.
A valós és virtuális díszletek néhol ugyan kissé túlságosan is szürkék és ingerszegények, de legtöbbször egészen elképesztőek. Villeneuve határozott elképzelései a látvány, és az általuk gerjesztett hangulat tekintetében kifizetődni látszik minden egyes képkockán. Az erőt sugárzó geometriai formák mentén lekerekített brutalista betonépületek mellett olykor még a híres Jodorowsky-vízióból is elősejlik egy-egy dizájnelem, amikben távolról felismerhetjük a nagy H. R. Giger szellemének nyomait – mínusz az óriásfalloszok, természetesen.
Az örömbe csak az utolsó fél óra rondít bele, ahol a film fájdalmas mód leül, majd ezt követően minden előjel nélkül egy random jelenet után véget ér, ahogy már említettem az elején. Nem kertelek, a Dűne utolsó negyede kifejezetten unalmas, pláne, hogy akkorra már 'majd két egész órája ülünk a székünkben. Így befejezni egy olyan filmet, aminek a következő része még csak most íródik hatalmas bátorságra, egyes vélemények szerint óriási butaságra vall. A Dűne megtekintése ugyan egy teljes élményt ad, de a történet ilyen módon való kettészedésének köszönhetően a film önmagában nézve eredendően sérült és hiányos. Más lenne a felállás, ha a Part Two jönne a jövő karácsonyi szezonban, de sajnos korántsem ez a helyzet.
A mai stúdióviszonyok között leforgatni egy olyan Dűnét (vagy legalábbis a felét), ami koherens, érthető, feldolgozható, befogadható, ezzel együtt pedig az eszképista szórakoztatás mellé is pipát kanyarít – mindezt anélkül, hogy túlzottan lebutítaná az alapanyagot –, nem lehetett egy sétagalopp. Ez mindenképp Villeneuve érdeme, hiszen ez még egy olyan kaliberű filmesnek sem sikerült, mint David Lynch (már ha a kritikai és nézői visszajelzések nagyját nézzük, mert én kifejezetten kedvelem). A befejezetlen Jodorowsky-projekt művészeteken átívelő beteljesületlen ígéretével persze nem vethető össze, de ez a Dűne legalább elkészült.
Egyszer olvastam valahol, hogy a Dűne tulajdonképpen Star Wars, csak felnőtteknek. Látva ezt a 155 percet, ez a kijelentés egyelőre még nem teljesen egyértelmű, de határozottan jó az irányzék. Ez a Dűne jó Dűne, akinek meg nem jön be, az fáradjon el szépen egy Libribe, Könyvudvarba, vagy tudomisén, és forgassa bátran Frank Herbert időtlen regényciklusát. Vannak itt opciók, ez is valami. 8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
