Végre megérkeztek! Végre megérkeztek, de úgy, hogy azzal még Fox Mulder is igazán elégedett lehet, mindennek tetejébe nem július negyedike van, mi pedig nem Manhattan kellős közepén vagyunk már megint. Hálásak lehetünk emiatt, de elégedettek korántsem. Na lássuk csak mi van még itt. Denis Villeneuve bemelegít a Blade Runner 2049 előtt.
Egy teljesen átlagos napon egyszer csak megjelenik tizenkét áramvonalas, szürke űrhajó, a bolygó látszólag teljesen random tizenkét pontján. A hírcsatornák megállás nélkül okádják magukból a videó felvételeket, a hírolvasók a tőlük elvárható teljesen rezzenéstelen arccal számolnak be az egyértelműen idegen eredetű, gigantikus lebegő tárgyakról. Dr. Louise Banks (Amy Adams), nyelvészprofesszor csak a szokásos szerdai óráját akarja megtartani az egyetemen, de a történések miatt erre már nem kerül sor. Nem telik bele sok idő, és a hadsereg egyik tisztje (Forest Whitaker) kopogtat a háza ajtaján: segítsen kapcsolatot teremteni és megérteni az idegeneket. Ahogy azt a Gömb című filmben már láttuk, ilyen helyzetben a kormány összerántja a szakikat a tudomány különböző területeiről, hogy egy esetleges kapcsolatteremtés aktusára a lehető legmegfontoltabban, a kellő háttérrel alátámasztva kerüljön sor. Ennek szellemében csatlakozik a társasághoz Ian Donelly, elméleti fizikus (Jeremy Renner), és amint megérkeznek a hajó mellett felállított bázisra, már be is öltöztetik és irányba is állítják őket. Ami ekkor tárul a szemük elé, olyat még sosem láttak azelőtt.
Itt pedig elérkeztünk a film legérdekesebb jeleneteihez. A lekerekített kagyló forma hajó ugyanis pontosan tizennyolc óránként megnyit egy bejáratot, az első lépést megtéve, mintegy meghívásként a bolygó lakóinak. A lassú belépés és megérkezés a hajó belsejébe a film legfeszültebb pillanatai, nem véletlenül van a szokásosnál részletesebben és hosszabban bemutatva, ezt követően pedig előlépnek végre a lények is, teljes nyolc lábú valójukban. A film leginkább arra helyezi a fókuszt, hogy hihetően bemutassa a kapcsolatteremtést két teljesen különböző, értelemmel bíró entitás között, és továbbítsa felénk azok egymáshoz szóló, jelentéssel bíró első szavait. Ha a tudósokon múlna, ők évekig csevegnének, sakkoznának, barátkoznának a jövevényekkel, de persze nem úgy a katonaság. Ők inkább arra kíváncsiak, vajon a barátságos E.T. jött el hozzánk, vagy a savas vérű Xenomorph. Gyors eredményeket és még gyorsabb katasztrófa elhárítási terveket várnak, mert az oroszoktól a kínaiakig, már mindenkinek a nagy piros gombon remeg a hüvelykujja. Az idő sürget, a lánya halálának emlékeivel terhelt Dr. Banksnek pedig záros határidőn belül szállítani kell a válaszokat, még mielőtt valamelyik ország egyik gyengébb idegzetű katonai vezetője ki nem adja a tűzparancsot: Kik ők? Honnan jöttek? Miért vannak itt?
A kezdetektől le van szűkítve a narratíva a főszereplő nőre, mindent az ő szemszögéből látunk, és ez így is marad a film egésze alatt. Ezzel csak az a baj, hogy így mindent Amy Adams párás szemein keresztül nézünk, az eseményeket pedig időközönként meg-meg szakítja egy bevágás a lányával töltött idő emlékeivel. Shyamalan bizonyos szempontból hasonló eszközöket alkalmazott a Jeleknél, mikor az inváziós filmjének történéseit egy család, vagy inkább a családfő szemén keresztül mutatta be. Ennek van előnye és hátránya is, mert így igaz, hogy közelebb hozhatóak a nézőkhöz az események, cserébe bizonyos szempontból korlátozva érezhetjük magunkat, vonatkozik ez most inkább az Érkezésre, mint a Jelekre.
Ha objektívan, a nézőpontot kitágítva vizsgáljuk a film eseményeit, valójában szinte alig történt itt valami. Vajon az emberiség történelmében hogy maradna meg ez az esemény? Mint egy óriási nagy kérdőjel? Történt itt egyáltalán bármi, vagy a katonaság már megint csak egy csomó pénzt elszórt arcoskodásra és egy helyben pörgésre? Az események valódi hozadékát és eredményeit vajon nem titkosítanák az elkövetkezendő tízezer évre, kizárva így a bolygó 99,99999 százalékát abból ami történt? Spoiler nélkül elég nehéz beszélni a filmről, de természetesen már megint valami huncutság van itt az idővel. Arra a három kérdésre, amiket az előzőekben feltettünk, és feltesz maga a film is - Kik? Honnan? Miért? -, vajon megkaptuk a választ? Nem, nem egészen.
A készítők túlzottan a személyes melodrámára koncentrálva csak egy odakent fél választ prezentáltak ezekre, így sajnos csak az elégedettség látszatát képesek nyújtani a film után, a valós katarzist csak egy gombostű hegyével lehetne megmérni. Maga a válasz egy olyan vékonyka kis tudománytalan valami, ami égbekiáltóan kilóg az eddigi, tudományos alapokra felhúzott történetből. Ted Chiang novellájaként ez talán jobban működhetett. Mindezek ellenére nem lett egy rossz film az Érkezés, habár most egy kicsit jobban izgulok a Blade Runner 2049 miatt. A hangulata egészen különleges, az akciók teljes kizárásával is sikerült fenntartani szinte végig a feszültséget (ámbár egyetlen apró kis robbanást mégiscsak sikerült beletuszkolni a filmbe, gyanítom a stúdió e nélkül nem engedte volna kigördülni a filmet a gyárból), a lassú és következetes építkezése, valamint a néhol igencsak hátborzongató zenei aláfestése szintén dicséretet érdemel. Figyelemre méltó apróság ezen kívül, hogy a forgalmazó eredeti nyelven, magyar felirattal engedi a mozikba a filmet, aminek mindenképpen örülünk.
Az üzenetet, hogy beszéljünk egymással, hogy ne zárjuk ki a másikat a saját történetünkből, mert az bizony nem csak a miénk, valóban sikerül átadni, de ezt bármelyik mobilszolgáltató reklámfilmje másfél percben már összefoglalta nekünk párszor, csak kevésbé látványosan és sokkal kevesebb befektetéssel, ráadásul még el is kapcsolhatunk közben. Mondjuk ha választani kell, inkább így jöjjenek az idegenek, mint a Függetlenség Napjában, minden esetre ez nem feltétlenül az az érkezés, amire vártam. Persze ha már érkeztetek és itt vagytok, dobjátok le magatokat a kanapéra, kaja a hűtőben, kulcsot meg majd a lábtörlő alá, ha mentek, én inkább kint vagyok, amíg még ilyen jó idő van. 6/10
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
