Giotto di Bondone a XIII. - XIV. századi korai reneszánsz festészet első jelentősebb alakja. Eszközei közül ugyan még hiányoztak a mélyebb anatómia ismeretek, és a magasabb szintű technikai jártasságok – melyek segítségével a rákövetkező századok művészei már élethűbb emberalakokat voltak képesek a vászonra vinni –, viszont egy olyan képesség birtokában volt, ami ezeknél sokkal többet ért: képes volt megragadni, és a művészetén keresztül döbbenetesen hatásosan átadni emberi érzelmeket. Döntésre kényszerülő, válságban lévő, kétségek gyötörte alakjaihoz a modern művészek is gyakran fordulnak inspirációként. Mikor VIII. Bonifác pápa elküldte hozzá hírvivőjét, művészete értékének bizonyításaképpen ő belemártotta ecsetjét a piros festékbe, és kezének egyetlen finom mozdulatával egy tökéletes kört rajzolt. Hogy művészet-e tökéletesség, vagy az már puszta matematika? A Sicario és az Érkezés rendezője immáron a XXI. század vásznain keresi a választ, de sajnos Denis Villeneuve nem egy Giotto, a Szárnyas fejvadász 2049 pedig ugyan a tökéletességre törekszik minden szempontból, a festék néhol csúnyán szétfolyik a vásznon.
A Tyrell Corporation csődbe ment, hátrahagyva a világra a Nexus modelljeinek legutolsó szériáját, melyekre már nem nyomtak szavatossági időt. A 2022-ben bekövetkezett nagy áramszünet alatt a regisztrált replikánsok adatai úgy vesztek el, akár könnyek az esőben (jaj), szabadságra ítélve őket a Földön, és azon túl. Emiatt 2049-ben a szárnyas fejvadászok még mindig ugyanazzal az eső áztatta, lágy szintifutamok hangolta komor elszántsággal üldözik őket, mint azelőtt, csak azóta a világ kicsit még sötétebb, még nyomasztóbb, még szomorúbb hely lett. Ebben dolgozik K, az L.A.P.D. egyik tisztje. Fejvadász, replikáns, szerető barátja a virtuális barátnőjének. Miközben kiiktat egy rég óta keresett Nexus 8-ast, akaratlanul egy olyan ügybe tenyerel, ami talán örökre megváltoztathatja az emberek és replikánsok jövőbeni viszonyát.
“A replikánsok olyanok, mint a többi gép. Az egyik hasznos, a másik veszélyes. Amelyik hasznos, azzal nincs dolgom.” Ezt Deckard mondja Rachelnek a ‘82-es Blade Runner egyik legemlékezetesebb pillanatában, még a film elején. Ez a jelenet a barázdált fényekkel, a cigarettázó Sean Younggal, a mesterséges bagollyal nagyszerű kivonata annak, ami maga a Blade Runner. A science fiction és a film noir tökéletes és megismételhetetlen audio-vizuális egymásnak feszülése, ezt a 2049 is elismeri, ugyanis közvetetten kimondja a film egy őszinte pillanatában. A második rész rendezője, Denis Villeneuve meg akart felelni az előd szellemének, és közben tovább akarta gördíteni annak örökségét. Nagyon nem volt könnyű helyzetben, hiszen egyszerre irigylésre méltó és félelmetes teher volt az övé, de ez már csak így megy, ha folytatni akarsz egy olyan filmet, ami az évtizedek alatt eljutott a meg nem értettség fázisából a megkerülhetetlen mestermű fázisig. Egyszerre egyetemi tananyag és audio-vizuális mérföldkő, melynek közvetlen hatása a filmtörténelemre a mai napig tetten érhető.
Története egyszerű, de örökérvényű. A cyberpunk alapvetéseit tartalmazó egzisztencialista mondanivalójánál csak az atmoszférája volt sűrűbb, és nem csak amiatt emlékszünk még mindig rá, mert képei és zenéi beleégtek a kulturális örökségünkbe, hanem mert gazdagon tartalmazott olyan kis apróságokat, mint a lófaszozós magyar vonatkozás (mondjuk magyar vonatkozásból a 2049-ben is akad bőven, elég rápillantani a stáblistára), vagy a Rutger Hauer improvizálta záró monológ a könnyekkel, Tannhäuser Kapuval, C-sugarakkal. Hiába, Ridley Scott ‘82-ben még nagyon is tudta, mitől döglik a légy. Persze korántsem volt tökéletes film, ez abból is látszik, hogy bemutatása évében nem tudtak mit kezdeni vele.
Ez talán a régi és az új Blade Runner közti legnagyobb különbség. Villeneuve alkotása tudatosan, óriási figyelmet szentelve, kimódoltan törekszik a tökéletességre, de közben nem veszi észre, hogy lemarad olyan dolgokról, amik az előd mellé emelhetnék. Sterilen és végtelenül precízen halad százhatvanhárom percen keresztül az egyébként szépen prezentált végkifejlet felé. A végletekig irányítottan, algoritmusok által kiszámolva ejti sebészi pontosságú bemetszéseit, de az arc, ami végül visszanéz ránk a plasztika után, tökéletességében unalmas, szögmérővel mért vonásai túl ridegek.
A film alatt az az érzés kerülgetett, hogy minden, amitől jó a 2049, azt már harmincöt évvel ezelőtt kitalálták, a film többi eleme pedig csak ennek aládolgozva együttműködik, akár egy robot. A Blade Runner 2049 az eredeti film replikánsa.
Általában értékelni szoktam, ha egy film a lassabb tempót választja, ha mesélni akar, de a 2049 sok helyen a cselekménynélküliséget is magához ölelte. Ez azt eredményezte, hogy hosszú és felesleges jelenetekkel van tele az a százhatvanhárom perc. A K barátnőjéhez kapcsolódó momentumok legalább húsz perccel hosszabbították meg a filmet, de igazán érdemi szálat nem adtak az élményhez, se érzelmi, se a dramaturgiai szinten, de Jared Leto teljesen üres pillanatai is megértek volna egy vágószobai pengeváltást. Felesleges művészieskedés, Villeneuve megpróbál kört rajzolni.
A látványvilág viszont, amit a rendező és az operatőr, Roger Deakins prezentál nekünk, egészen elegáns és figyelemre méltó. Ügyesen alkalmazott CGI, tele valós helyszínekkel (Hello Magyarország!), valós kellékekkel, valós fényekkel és valós atmoszférával (Vajon hova tűnt Los Angelesből az a sok ventilátor és szellőző, melyeknek állandó forgásban lévő árnyai az első rész meghatározó látványelemei voltak?). Arra mondjuk kíváncsi lennék, a két zeneszerző, Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer, mennyi pénzt akasztott le ezért a soundtracknek aligha nevezhető zörejszimfóniáért. A filmet éppenséggel kiszolgálja, de valójában még arra se igazán érdemes, hogy a ‘82-es film score-ja előtt felhangolják vele Vangelis zongoráját, pedig az egyik legfőbb dolog, amiért vártam a 2049-et, az az új soundtrack volt.
A film túlságosan vonalvezetett képe, gyakran enervált cselekménynélkülisége, sűrű pityergéseinek ellenére is rideg volta miatt képtelen igazán megérinteni. Mint Giotto alakjai egy freskón, emberek és replikánsok keresik a helyüket a világban, de Villeneuve freskója nem fejti ki a sokak által elvárt hatást, vagy legalábbis nem a kellő erővel. Nem elég éles a penge, nem elég nagyok a szárnyak, nem mertek elég nagyot álmodni az androidok. Az igaz, hogy részleteiben egy csodálni való művészi teljesítmény a Blade Runner 2049, amit látni kell, de a teljes kép mégsem tudott lenyűgözni, és ez az állításom, úgy gondolom akkor is állna, ha történetesen nem láttam volna az első részt már vagy tízszer. Azt sem tartom valószínűnek, hogy klasszikus lesz belőle, de ezt úgysem én, hanem az idő dönti majd el. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
