Már jó ideje dúl a drogháború az USA és Mexikó között. Az amerikaiak türelme azonban véges, mihamarabb megpróbálnak megszabadulni az egyik frontvonaltól. Így kerül a képbe Kate Macer (Emily Blunt), az FBI idealista embere, aki taktikai segítséget nyújt a Matt Graver (Josh Brolin) által vezetett nemzetközi akcióban. A túszok menekítésére szakosodott főhősnő - az első forgatókönyvét jegyző Taylor Sheridan remek ötletének köszönhetően - teljesen idegen testként mozog a drogkartell ellen irányuló küldetés során, ezáltal pedig karaktere a nézők számára tökéletes mankót képez, hiszen velük egy időben ismerkedik meg a felekkel. Miként szépen letisztul Kate előtt a helyzet, valamint látja “mentora”, Alejandro (Benicio del Toro) cselekedeteit, lassacskán felülírja magában a játékszabályokat és a hivatásos szervekről alkotott képét.
Emily Blunt csodálatosan hozta a kissé törékeny, de mégis erős nő karakterét. Oscar-jelölésben is bizakodhat.
Csak a szkript külön megérne egy bejegyzést, hiszen Sheridan remek érzékkel nyúlt a témához. Története, noha különösebben nem hat az újdonság erejével, mégis elképesztően sajátságosan ismerteti a kialakult helyzetet a nézőkkel. Kezdve a meglepően realista megközelítéssel, amely során betekintést nyerhetünk az akciók mögötti ok-okozati összefüggésekre, arra, hogy a filmekben felállított hősi pátosz legfeljebb urban legend, mert ahogyan az elvárható, esetleges hibák után mindenki felelősségre vonható. Továbbá szinte európaiként tekint a komplex drogháborúra, tehát egyik oldalt sem kezeli szent tehénként, hanem a hatalmi játékot közel egyformán mocskos módon űző felekként ábrázolja őket. Ez pedig már egyáltalán nem az a megszokott hollywoodi recept, s részben pont emiatt lesz annyira különleges gyöngyszem a témát boncolgató filmek körében.
Más részről viszont Denis Villeneuve személye a kulcs. A kanadai rendező 2010-ben robbant be a köztudatba, s a Felperzselt föld, Fogságban és Ellenség után rövid időn belül már a negyedik remekművét mutathatja be büszkén a nagyközönségnek. Szépen lépeget a ranglétrán, aminek legfőbb oka, hogy hajlamos tanulni saját és mások műveiből. A Sicario ugyanis egyszerre ötvözi az említett filmjeinek pozitív szegmenseit, de Michael Manntól kezdve Steven Soderbergh-en át egészen a Coen-fivérekig lehetne szélesíteni azon személyek listáját, akiknek munkássága vitathatatlanul hatott filmjére. Azonban itt jegyezném meg: Villeneuve véletlenül sem keverendő a plagizálók sorába. Ő egy olyan eminens tanuló, aki betéve vágja a tananyagot, a vizsgáira is rendszeresen felkészül, de nem az a magolós fajta, hanem az, aki érti, és alkalmazza is a tanultakat.
Benicio del Toro zseniális egy drogkartellről szóló filmben? Mi ebben az újdonság...
Mi más lehetne ennek ékes bizonyítéka, minthogy kiválogatta a lehető legmegfelelőbb embereket, így semmit sem bízott a véletlenre. Ilyen partner többek között a 12-szeres Oscar-jelölt operatőr Roger Deakins, aki már a Fargoval és a Nem vénnek való vidékkel jelezte, kevesen lehetnek a világon, akik jobban értenek a feszült hangulatú filmek fényképezéséhez. Brutális képei ezúttal is beszippantják a nézőket, beállításai pedig néhol szimplán tisztelegnek más alkotások előtt, néhol pedig egészen új megközelítésben mesélik el az elsőre talán nem túlzottan egyedinek ható jeleneteket, amiben sokat segítettek Joe Walker kifejezetten szolid vágásai. Noha még naphosszat lehetne sorolni a remek szakembereket, akik közvetlenül, vagy közvetetten segítettek a vérfagyasztó hangulat megteremtésében, mégis talán egyedül Jóhann Jóhannsson nevét nem merném kihagyni. Zenei témáinak többsége önmagukban inkább zajként definiálhatók, azonban a film feszültségkeltésében jelesre vizsgáztak, egy-két kivételt leszámítva tökéletesen illeszkedtek az akciókhoz.
A pazar “mérnöki munkából” adódóan a Sicario összességében végtelenül kimért alkotás lett. A története elgondolkodtat, járatja az agyunkat, de nem vonja el a figyelmünket a eseményekről. Az azokban részt vevő, díjesélyes alakításokat nyújtó színészek határozott, letisztult játékukkal emelik a színvonalat, míg a már említett hangulatfelelősök pazarul teremtik meg az egész mögé a szükséges légkört. Az akcióknál pedig a realista megközelítésnek megfelelően nincsenek rendezői túlkapások, továbbá bárki eleshet a küzdelmek során, s így az izgalom a tetőfokára hág.
Mexikó sem vénnek való vidék, de Josh Brolin sem az
Ennek ellenére nem fogja megváltani a világot a Sicario, mivel viszonylag kevés újdonsággal kecsegtet, de történetvezetésének és előadásmódjának köszönhetően könnyedén lép túl ezen hibáján, s mindenképpen érdemes nekiülni. Kiváltképpen a thrillerek, meg a realisztikusabb akciófilmek kedvelőinek. 9/10