„Nem nézek, de látok, a sötét számomra fényként ragyog. Mi vagyok?”

Miután Tim Burton csodát tett Batmannel, jött egy Joel Schumacher nevezetű rendező, és romba döntött mindent! Schumacher egész egyszerűen felmutatta a középső ujját Burtonnek és a nézőknek egyaránt, majd megrendezte a Mindörökké Batman címen futó alkotását, melyben már nyoma sem volt azoknak a zseniális megoldásoknak, amik naggyá tették a szériát. A füstös, rideg Gothamet felváltotta egy csillogó, villogó, vörös fényben pompázó metropolisz, ahol idióta pojácák próbálták meg átvenni a hatalmat.

Gothamben sosincs nyugalom. Amikor az ember már azt hinné, hogy végre béke van, akkor feltűnik egy-két gonosztevő, hogy újra felkérjék Batmant egy táncra. Kétarc és Rébusz szövetséget kötnek, hogy együttes erővel próbálják meg legyőzni Batmant, aki ezek után kénytelen társulni egy zöldfülűvel…

Burtont helyébe Joel Schumacher lépett, Keaton helyett pedig Val Kilmer húzhatta magára a denevérgúnyát, ám nem is ez a legnagyobb különbség a Mindörökké Batman és a korábbi két rész között, hanem a stílus, és a tálalás. Pillanatok alatt eltűnt az a zseniális univerzum, amit Burton megteremtett, és amiben működött Batman. Schumacher nagyot akart, Ő meg akarta mutatni, hogy egy fasza gyerek (pedig nem olyan rossz rendező), és a saját képére próbálta meg formálni Batman világát, csak míg ez Burtonnek sikerült, addig ez nála annyira félrement, hogy az egész franchise-t egy hatalmas üregbe lökte, amiben zuhant egészen addig, amíg meg nem rendezte a következő részt, a Batman és Robint. (Ugyebár az konkrétan kivégezte a zuhanó „testet”). Mondhatni nyomott egy újraindítás gombot a franchise-ban.

A korábbi filmekkel ellentétben itt megpróbáltak egy mélyebb történetet tálalni a nézők számára, de ahogy a legtöbb dolog, ez is rosszul sült el. Akiva Goldsman konkrétan csapnivaló forgatókönyvíró, aki Kétarcból és Rébuszból is pojácát csinált. Valahogy nem érzett rá arra, hogy ez a sok röhögés meg vinnyogás már teljesen idegen egy Batman filmben, még akkor is, ha az egész összképe egy kissé komikus volt. Jellemtelen, papírmasé figurák lettek a főgonoszok, akikbe egy cseppnyi komolyság se szorult. Ettől függetlenül Tommy Lee Jones és Jim Carrey is remekül hozták a karakterüket, csak hát azok mind szarul voltak megírva.

Az egyetlen pozitív lépés a korábbi részek után, hogy megpróbáltak nagyobb hangsúlyt fektetni Bruce Wayne-re, és az Ő lelki világára. Emiatt voltak remek pillanatai az alkotásnak, de végül ez sem volt elég ahhoz, hogy a film elnyerje a nézők elismerését. Schumacheréknek igazából voltak jó gondolataik, de egyiket sem sikerült különösebben jól megvalósítani. Rébusz feltűnése, Wayne lelki világa, Robin személyisége is el volt találva, valamint a Danny Elfman-t leváltó Elliot Goldenthal is hozott egy magas színvonalat a zeneszerzés terén. De mindezek ellenére sem sikerült megközelíteni Burton filmjeinek a minőségét, aminek hála Batman elkezdett zuhanni, a nézők pedig keserű szájízzel gondoltak vissza a legújabb élőszereplős Batman filmre.

„Megmentettem őket! Látja, egyszerre vagyok Wayne és Batman. Nem mert ez a sorsom, hanem mert így döntöttem!”

A Mindörökké Batmannel igazából a legnagyobb probléma, hogy Joel Schumacher lett a rendező, aki nagyon nem értett a Denevér világához. Vagy nem olvasott képregényeket, vagy azt hitte, hogy a piros neonfényekkel tarkított Gotham elnyeri majd a nézők tetszését, és Ő lesz a király, de nem így lett… 5,5/10