Pár hónap blogolás után elérkezettnek látom az időt arra, hogy kicsit közelebb engedjem magam hozzátok, Kedves Olvasókhoz, és bemutassak pár játékot, amit gyermekkorom óta imádok, és akármikor előveszem, ugyanazt az élményt adja, mint akkor. Nem csak a nosztalgiafaktorról beszélek, hiszen legyünk őszinték az idő sok mindent megszépít, hanem többségében zseniálisan megkomponált alkotásokról, amik semmit sem vesztettek csillogásukból az idő múlásával. Nem tagadom azonban, hogy előfordulhat majd olyan produktum is, ami csak számomra klasszikus, de ettől szép a világ, hogy mindnyájunknak különbözik a véleménye egyazon dologról. Lesz továbbá átfedés Remy listáival, hiszen majdnem ugyanannyi idősek lévén, előfordulhat, hogy ugyanazok számunkra a meghatározó címek. Leszögezném, hogy ez nem klasszikus értelemben vett lista, ez inkább felsorolás, nem tervezem sorrendbe állítani a soron következő címeket, mert nem lehet, másrészről erősen szubjektív lajstrom lesz, így kéretik megértéssel olvasni. Hozzátenném még, hogy ad hoc módon írtam meg a most következő sorokat, így semmiféle logikát, vagy sormintát ne tessék benne keresni. Jó szórakozást, és nosztalgiázást mindenkinek!

The Curse of Monkey Island

Igaz, hogy ez a harmadik rész a sorozatból, és a viszonyrendszerek akkor a legérthetőbbek, ha az előző két részhez is volt szerencsénk, számomra viszont ez a rész a legkedvesebb, annak ellenére, hogy nincs egy eredeti pillanata sem! Azt hiszem ebben szerepet játszik a remek rajzfilmszerű grafika is, de valójában a régről ismert poénok itt ütnek a legnagyobbat, itt vannak a legőrültebb karakterek, és a legelborultabb szituációk (na jó, a LeChuck’s Revenge legvége esélyes még erre a megtisztelő címre). Guybrush iszonyat jó arc, annak ellenére, hogy lényegében egy szerencsétlen flótás, a feladványok pedig elég nehezek ahhoz, hogy megmozgassák elrozsdásodott agytekervényeinket. A poénok nagyokat ütnek, talán itt röhögtem a legnagyobbakat, az összes epizódot beleértve, köszönhetően a tálalásnak, mert a képi világ remekül ráerősít a viccekre, szituációkra. Sajnos ebben a részben már nem működött közre sem Ron Gilbert, sem Dave Grossman, sem pedig Tim Schafer, de az új alkotók remekül megoldották a dolgukat, ügyesen követve a mestereik által kitaposott ösvényt. A szinkron és a zene is tökéletesre sikerült, Dominic Armato azóta is elválaszthatatlan Threepwood karakterétől. Ne zavarjon senkit, hogy ez a harmadik része egy sorozatnak, mert önmagában is jó étvággyal fogyasztható, de a teljes élmény érdekében illik belekóstolni az előző kettőbe is, főleg annak tudatában, hogy mind a kettőnek létezik grafikailag felturbózott kiadása. Az ez utáni részeket viszont nyugodtan ki lehet hagyni, mert nem érnek fel ehhez a zseniális ”trilógiához”, még ha sosem derül már ki a Majom Sziget igazi titka egyikben sem, hiába ez a cím.

The Neverhood

Ismét egy kalandjáték, amely egy hihetetlen ötletekkel megáldott csapat alkotása. A srácok valamilyen úton-módon kinyitották a pénzcsapot az akkoriban a játékiparba belekóstolni kívánó DreamWorks Interactive-nál, és kaptak elég időt is, hogy létrehozzanak valami egyedit. Úgy kell elképzelni, hogy az egész világot létrehozták gyurmából, és mi a gyurmavilág díszletei és szereplői között kalandozunk kedvünkre. Az elején vicces alkotás a végére igencsak sötétebb árnyalatokban pompázik majd, de ez nem válik hátrányára egy jottányit sem. Helyenként infantilis poénokkal teletűzdelt (öt perces böfögésről hallott valaki?), helyenként viszont egészen komor mese ez, ami lényegében egy teremtéstörténet, irigységgel, őszinteséggel és barátsággal fűszerezve. Ez így nem hangzik valami épületesen, bevallom a gyurmafigurák viszont olyan ügyesen adják elő a történetet, hogy az valami hihetetlen. A szinkron is találó, a zseniális zenéről pedig csak annyit, hogy érdemes rákeresni YouTube-on a soundtrack-re, mert kérem szépen egy gyöngyszemmel van dolgunk. A feladványok viszont a világhoz mérten is elborultak lettek, emlékszem kis tökös koromban nagyon frusztrált voltam tőle, mert az egy dolog, hogy nem volt megfelelő angol nyelv ismeretem, de ha lett volna, akkor se tudtam volna kitalálni mit akarnak a készítők tőlem. Borzasztó nyakatekert megoldások vannak helyenként, ami elveheti a kedvét a kezdő kalandornak, így én jó szívvel csak tapasztaltabbaknak ajánlanám, bár az egyedi látvány miatt érdemes kipróbálni mindenkinek, aztán majd meglátjátok, marasztal-e a hangulat, vagy sem a feladatok nehézsége ellenére!

Carmageddon 1-2

Meglepően erős váltás, tudom, de gyermekkoromban nővéremmel meg voltunk érte őrülve. Szép idők voltak ezek, ahol tíz évesen nem lettél pszichopata, mert autóval embereket gázoltál pontokért. Nem azt mondom, valójában én sem örülnék neki, ha az én porontyom hasonlóval ütné el az idejét, de végül is mi magunk is emberek lettünk annak ellenére, hogy egy kisebb ország lakosságát mészároltuk le nagyokat kacagva sebesség rekordok döntögetése közben. Máig nem értem kinek jutott eszébe a Stainless Gamesnél a Death Race 2000 című filmből játékot faragni, pláne ilyen vérgőzös állatságot, és pláne nem értem, hogy találtak erre kiadót is, de hatalmas forma volt, az biztos! Olyannyira jó ötletnek bizonyult ez, hogy nem is tudnék hirtelen más játékot mondani ami a csapat gondozásában készült volna. Ha jól emlékszem volt egy halovány történet szál is a dologban, de ebben nem vagyok teljesen biztos, de abban igen, hogy nem volt ember a világon akit ez érdekelt volna. De most komolyan, egy olyan versenyjátéktól, amiben a többi autó lezúzása illetve minél több járókelő minél látványosabb széttrancsírozása volt a cél, mit várhat az ember sztori szintjén? A második részben aztán javult minden, a grafika mellett jobb lett a törésmodell és a fizika is, arról nem is beszélve, hogy kapott remek Iron Maiden számokat is, így még hangulatosabb lett a zúzás. Fekete pont jár viszont azért, mert a metálszámok között valami idióta techno prüntyögés is fellelhető, amivel önmagában nincs bajom, de itt sehogy sem illik a hangulathoz, pláne, hogy önmagában is hallgathatatlanok lettek ezek a számok. Nem tetszett továbbá, hogy voltak a második részben kikerülhetetlen autós ügyességi pályák, amik kifejezetten irritálóra sikeredtek. Értem, hogy próbálkoztak felfrissíteni a monoton öldöklést egy kis változatossággal, de szerintem ez szükségtelen. Ebben a játékban ez a lényeg, és ha megunja az ember a több hektoliter vér látványát, kikapcsolja a játékot és másnap folytatja, így viszont előfordulhat, hogy örökre elmegy a kedve az egésztől az embernek. Természetesen több országban betiltották ezt a gyöngyszemet, Németországban egyébként csak zombik, vagy robotok lehettek az emberek helyett, így nem is volt akkora poén, de mi itt Magyarországon természetesen teljes pompájában élvezhettük eme gyöngyszemet! Ezt a két részt érdemes kipróbálni, az utána érkező TDR 2000-et nem érdemes erőltetni, mert nagyon gyenge alkotás lett. Talán majd a Reincarnation visszavezeti régi dicsőségébe ezt a megfáradt sorozatot!

Rollercoaster Tycoon

Ez volt az első olyan játék, amiben szerepelt a tycoon titulus, mégse kapcsoltam ki öt perc után. A gazdasági verseny szimuláció nehéz műfaj, úgy megcsinálni, hogy ne legyen bonyolult, még nehezebb! Chris Sawyernek mégis sikerült, minden akadályt elhárítania a projekt körül, és egy olyan játékot tett le az asztalra, ami minden elemében lopott valahonnan, mégis fogyasztható lett a végeredmény. Pont, mint egy Tarantino-film! Jó móka volt annak idején vidámparkot menedzselni, annak minden nyűgjével együtt. Poén volt, amikor egy jól sikerült hullámvasútra csak a látogatók 1%-a mert felülni, és azok is temérdek róka komával díszítették létesítményünk járdáit. Vicces volt egyébként még az is, amikor egy befejezetlen hullámvasútra felengedtük a nagyérdeműt, hogy aztán hatalmas robbanással érkezzenek meg valamelyik körhintára. A játék mégsem volt brutális, sőt, nagyon aranyos, és kifejező grafikával rendelkezett. Érdekes egyébként, hogy a gyermekded látvány mögött nagyon komoly rendszer bújt meg, amely mégse követelt az embertől három diplomát, hogy játszani tudjon vele. Ha minden küldetést teljesíteni szerettél volna tökéletes eredménnyel, bizony nagyon oda kellett figyelni mindenre, akkor már kevésbé volt szórakoztató a szó hétköznapi értelmében. Ebben az esetben már inkább az a sikerélmény adta a dolog pikantériáját, hogy az olykor már-már igencsak szemét kihívásokat is teljesítettük. A zene kellemes, klasszikus vidámparki nótákból tevődött össze, a hangok meg inkább csak jelzés értékűek voltak, mert beszéd nincs a játékban, inkább csak a vidámparkba sereglő tömeg által keltett zajok, sikolyok. Kellemes szórakozás egy lusta Vasárnap délutánra, főleg a sandbox mód, ahol mindenféle megkötés nélkül építhetjük álmaink virtuális vurstliját.

Duke Nukem 3D

Abban az időben, amikor a Wolfenstein 3D és a Doom olyan hősök köré épült, akik egy árva szó nélkül aprították le a nácikat és a különböző démoni teremtményeket, jött Duke, és rúgta szét minden útjába kerülő idegen létforma seggét. Elképesztően laza dumája, és macsónak bélyegzett valójában viszont elképesztően suttyó stílusa elvitte a hátán a valljuk be, elég középszerű játékmenetet. Mint sok másik alkotás a listán, ez a játék sem egy első epizód, és nem is az utolsó, de mindenképpen a legjobb! Tulajdonképpen nem más ez, mint egy zsánerparódia, ahol az ügyeletes „jó fiú” megmenti a világot, elképesztően lezser stílusban, napszemüvegben, altesti és verbális poénok tömkelegét durrogtatva, hogy a végén levarrhassa az összes útjába kerülő kisasszonyt. Modern hős ő, aki nem kérdez, csak lő, de mégis győz a végén, akármi is történik. A helyszínek is teszik a lovat a főhős alá, mert hogy, hogy nem mindig valahogy egy sztriptíz bárban, vagy egy pornó moziba vezet az utunk, ha éppen nem valamelyik filmet parodizálja ki egy kampányon keresztül (például az Aliens-et). Lehetőségünk lesz egyébként ártatlan embereket is puskavégre kapni, de mivel főleg hiányos öltözetű táncos lányok lehetnek az áldozataink, és ilyet egy jól nevelt macsó nem csinál, büntet érte a játék ellenfelek megjelenésével. Inkább adjunk nekik egy húsz dollárost, cserébe megmutatják pixelbájaikat nekünk. Ez volt egyébként az első játék (amire emlékszem), melyben szinte bármivel interakcióba léphettünk, legyen az tükör, piszoár, vagy éppen a biztonsági kamerák képei. Nagy poén volt anno kakiló űrlényekre rányitni a toalett ajtaját, vagy éppen bekapcsolni a vetítést a moziban. Nem tagadom, hogy egy idő után fárasztóvá válik a játék, mert van, hogy nem áll másból, mint monoton darálásból, de nem olyan hosszú, hogy ne lehessen végigjátszani. A bossfight-ok sem jelentenek túl nagy kihívást a szürkeállományunknak, inkább csak lőni kell a nagy dögöket, mint a barmok! Grafika terén nem egy nagy eresztés a játék, mert elmosódott, pixeles minden, ez már akkor sem számított szépnek, főleg, hogy nem sokkal később a nyakára érkezett a Quake, ami kicsit más kategória volt, mind kivitelezésben, mind grafikailag. A szinkron bődületesen jó lett, John St. John mély dörmögése zseniálisan alliterál Duke alpári dumáira, a zenék szintén ütősek. Meg kell említenem, hogy létezik egy magyar szinkron is a játékhoz, ami szintén őrült jó lett, annak ellenére, hogy valószínűsíthetően garázsprojektről van szó.