A nagyon nagyon jó előző rész után, félve raktam be a következő részt a lejátszóba, hiszen általában egy remek filmnek kevésbé jó folytatása szokott születni. Sajnos a kivétel most nem erősíti a szabályt, mivel a Tarzan szökése egy igen lapos film.
No, az előző résznél ott hagytuk abba, hogy Tarzan és Jane boldog idillben élik életüket, a bájos Múcsia fennsíkon (bár ebben a filmben már végig Mutia fennsíknak hívják, de mindegy) . Mindez addig tart, ameddig egy újabb szafari közelíti meg a térképeken sem szereplő helyett. A látogatók Jane unokatestvérei, akik a fehér vadász, Fry százados segítségével jutnak el a legendás fennsíkra. A céljuk az, hogy visszacsábítsák Janet a civilizációba, mivel meghalt a nagybátya, és az elhunyt, tetemes vagyont hagyott a dzsungelbe vándorolt lányra. Ám a gonosz Fry százados, és a nem annyira gonosz segítője, a kétbalkezes Rawlins (aki hamar összehaverkodik Csitával) más tervet forral. El akarják fogni Tarzant, hogy aztán Európában a cirkuszokban mutogassák, ám ehhez még Tarzannak is lesz néhány szava...
Hát kezdjük a pozitív dolgokkal, mert sajnos abból kevesebb van. Afrikát a filmben próbálták nagyon egzotikusra megalkotni, és így rengeteg olyan állatot is szerepeltetnek, ami a valóságban nincs is (gondolok itt arra a csirkeemberre, aki még fel fog tűnni a sorozatban). Itt szerepel először Tarzan dzsungelháza, ami engem nagyrészt emlékeztetett a Frédi és Béni rajzfilmben látható „kőkorszaki modernségre”, vagyis van lift, csak elefánt húzza fel stb...
Weissmüller még mindig nagyon ott van a szeren Tarzanként, a krokodilos verekedése a film vége felé pedig elég jól sikerült. Ámbár a címbéli „szökése” igazán csalódást keltő, hiszen csak egy gagyi ketrecből mászik ki, - meg is értem, hogy miért van alternatív magyar címe ennek a résznek (Tarzan veszélyben), - hiszen nem nagy szökést lehet látni. Jane már nem annyira van elszállva a szerelemtől, ám a bikini szerű ruciját kidobták a kukába, és egy sokkal kommerszebb egybe kiskosztümöt kapott. John Buckler Fry századosa (ami az eredetiben Captain, és csak nálunk fordították századosra) jobb gonosz, mint az előző részben volt, és hála az egének már nem az előző részekből ismert elefánttemető a vágyainak netovábbja, hiszen ő sokkal inkább vadász, mintsem kalandor. Tarzant inkább elkapná, és mutogatná trófeaként, mint vagyont szerezne az elefántcsontból, hiszen ő már alapból pénzes, és inkább hobbiból fog be állatokat. Jane unokatestvéreinek indítékai teljesen idétlenek, sőt a film végén maguk is beismerik, hogy hülyeség volt Janet felkeresni, hiszen amúgy is megkapnák az örökséget, ha Jane nem is élne.
A bajok a filmmel inkább Rawlins karakterénél kezdődnek, mivel ő egy comic relief szereplő, amit nem nagyon értek minek kellett bele erőltetni, hiszen eddig is ott volt Csita (aki most, egy őzgidát lök bele a krokodilos vízbe). Így végig kell szenvednünk, ahogy Rawlins bénán csüng a liánon, és a film mélypontját is amint Csitával hülyéskedik, vicces szerepéhez képest pedig elégé semmilyen vége lesz a karakternek.
Ezeket a jeleneteket egyébként utólag toldotta a filmbe, Maureen O'sullivan férje, (és Mia Farrow apja) John Farrow, aki az előző Tarzan filmnél bizalmat szerzett, James C. Mckayt váltotta a rendezői székben, mivel Mckay verziója túl „félelmetes” volt a tesztvetítésen (többek közt Tarzan megküzdött egy nagy vámpír denevérrel, és hasonlók amit az akkori nézők nem bírtak volna). Ám az MGM megelégelte, hogy Farrow szinte újra forgatta a filmet, és őt is leváltották Richard Thorpe-ra, akinek már csak a tűzoltás feladata maradt, az előző részből kellet kivágnia a film eleji bennszülöttes üldözést (bár erre interneten nem találtam adatot, de simán meg lehet találni ugyanazokat a jeleneteket a Tarzan asszonyában is).
Mindent összevetve a Tarzan széria harmadik felvonása egy ritkán unalmas film, ahol csak nagyon ritkán villan fel az, hogy miért is szerettük az előző részeket. 5/10
