Vagyon és dicsőség. Voltak idők, amikor nem csak a George Lucas által megalkotott régészprofesszor karakterét hajtotta valamiféle kiapadhatatlan vágy, hogy magáénak tudhassa mindkettőt, hanem a Los Angeles középső, dimbes-dombos régióján elterülő, szivarfüstöt eregető álomgyárat is. Az azóta eltelt évtizedek alatt aztán változott a filmforgalmazás jellege, a közönség fogyasztási szokásai, az ezek alatt csendesen surrogó gazdasági modellek, és úgy néz ki, Hollywood azon vágyainak természete is, hogy igényt tartson mindkettőre: vagyon és dicsőség. Több mint nyolc évnyi, jó szívvel is csak felemásan sikerült Star Wars kontenttel - mozifilmmel, sorozattal, animációval, a legkülönfélébb sziri-szarral a háta mögött a Kathleen Kennedy elnöklete alatt működő Lucasfilmnél mégis miféle irányvonalak mentén kattognak a cégóriás fogaskerekei? Vagyon? Kétség kívül. De vajon dicsőség is?
Duba Dániel: Kijelenteni, hogy a Disney megfelelőképpen bánik a birtokában lévő szellemi tulajdonnal az legalább olyan hamis érzéseket keltene, mint a sors tárcsájának húsz perces nyitánya, ami ennek ellenére talán a film legélvezhetőbb része. A Chat GPT és a legmenőbb képgeneráló intelligenciák által írt, rendezett és játszott akciójelenet kísérletet tesz arra, hogy felelevenítsen valamit Spielberg és Lucas hagyatékából, csupa mosott, sötét cgi szekvenciával. Így néz ki a Disney szerint a régészkedés, csupa deepfake és green screen, mindeközben Douglas Slocombe forog a sírjában. Egy valamit viszont szerencsére megúsztunk. A ‘90-es években mérsékelt sikerrel futó sorozat, az egyébként nem is rossz Az ifjú Indiana Jones kalandjai egy zsémbes, morgó, sétabottal hadonászó öreg Indy-t vizionált, de ez nem jött be. Harrison Ford így nyolcvan körül is maga Indiana Jones, az egyetlen és megismételhetetlen.
Ugyanakkor hiányzik a filmből egy ikonikus setpiece, ami jelleget adna a filmnek. Egy ősi egyiptomi térképszoba, egy indiai halálkultusz temploma, egy nyikorgó függőhíd, egy meggyújtott gyertyaként leolvadó náci tekintet a növő hold kanyonjában, egy 51-es körzet, vagy legalább valami távolról epikus, bármi. Hiányzik a humor, ami karaktert adna a jeleneteknek, de éppúgy hiányoznak az ügyesen felrajzolt mellékszereplők is. A Disney sokadszorra is inkább úgy gondolta, jók lesznek ide egy átlag Marvel film formulái, csak javítsuk át a neveket meg a helyszíneket, a többit intézi a PR-osztály meg az algoritmusok. Lehetne viccelődni, hogy ennek egy mauzóleumban lenne a helye, de nincs kedvem hozzá.
Amikor egy film nyitányakor kirajzolódik a vásznon a Lucasfilm logója, én mindig többre vágyom, valami tényleg különlegesre. Berögződés ez egy másik évezredből. És habár egy visszafogottan kellemesnek mondható, cserébe kellemetlenül hosszúra nyújtott moziélmény volt a sors tárcsája, azt azért nem állítom, hogy maradandó tapasztalással gazdagított volna ez a film. Ez sokunknak már csak az az Indiana Jones rész lesz, amit csak azért teszünk be a többi négy után, hogy ez is meg legyen nézve az aktuális évi Indiana Jones maratonon. Dicsőség, persze, hagyjuk már…
Creativ3Form: Indiana Jones és a Sótlanság tárcsája. Akár ez is lehetne a címe Indy utolsó kalandjának. Nagy reményeket fűztem a filmhez, a marketing és az előzetesek működtek, Ford kiállása és a klasszikus zene felültettek a hype vonatra, melynek köszönhetően a régi részeket is újráztam, mielőtt elfoglaltam a helyemet a mozi teremben. Aztán jött az első 20 perc, ami megadta az alap hangulatot, és én dörzsöltem a tenyeremet mondván, ez bizony nagyon jó lesz. Nos...számomra, sajnos nem lett az. Hiába az erős a nyitó szekvencia, az azt követő nagyjából 110 perc a fináléig egy unalmas, sótlan, meglepően humortalan, és a régi, klasszikus Indy érzést teljes mértékben nélkülöző öreguras középszer lett, amiben alig akart működni valami. Harrison Ford puszta jelenléte, valamint John Williams zenéje még mindig képes az összes jelenetet megtölteni egy kis plusszal, ám ezúttal ők is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy egy izgalmas, ízig-vérig klasszikus Indiana Jones kalandot kapjunk. Számomra hiányzott belőle a Spielbergiség. Azok a rá jellemző rendezői megoldások és kézjegyek, amik hozzátettek a hangulathoz, a humorhoz (ami itt alig van), az akciójelenetekhez (amik itt unalmasak és nincs bennük semmi kreativitás), a karakterek közötti kémiához (ami itt alig működik), plusz magához a karakterhez, azok gyakorlatilag teljes mértékben hiányoznak a Sors Tárcsájából. Csípem Mangoldot, de képtelen volt visszaadni azt a hangulatot és atmoszférát, ami Spielbergnek benne van a kisujjában. A karakterek is felemásak lettek. Mikkelsen remek, ő tökéletesen hozta az Indyhez hasonlóan, kissé túlzottan is a múltban ragadt gonoszt. A Helenát megformáló Phoebe Waller-Bridge viszont nálam nagy rejtély. Az csak egy dolog, hogy kémia szinte alig van közte és Ford között, de a játékidő nagy százalékában borzalmasan irritáló és ellenszenves, és bár a végén hoz egy jó, remek döntést, de ez még nem feledtette velem, hogy játékidő nagy részében képtelen voltam megkedvelni. A kisgyerek totál felesleges, ordít róla hogy mindössze egy hosszabb szekvencia miatt írták bele a sztoriba, de a többi karakter is csak úgy ott van, viszont ha nem lennének, fel se tűnne a hiányuk. Banderas pl. teljesen el lett pazarolva, semmit nem kezdtek vele. A történet a végére azért húz egy váratlant, ami működik, és maga a tényleges lezárás is megható, de...számomra mindez kevés volt az üdvösséghez. Nem rossz, csak full semmilyen. Nem lett volna szabad megcsinálni Spielberg nélkül. Nincs meg benne az a plusz, amit ő az összes részhez hozzá tudott tenni. Indy az ő gyermeke volt, ő értette a legjobban és a leginkább, mitől működik a karakter, és az összes elem, ami körül veszi. Neki kellett volna befejeznie és elbúcsúztatnia fiatalurat. Kár, hogy nem volt hozzá kedve.
Remy: Kellemes meglepetés, de…
Imádom az Indiana Jones-filmeket/trilógiát, de kifejezetten ellene vagyok a negyedik résznek, így mikor kiderült, hogy készülni fog az öreg Harrison Forddal egy újabb, immáron az ötödik felvonás, akkor semmi jóra nem számítottam. Ennek ellenére Mangoldék a lehető legjobban nyúltak az öreg Indy karakteréhez és méltó módon tették újra képernyőre, hogy szintén méltó módon el is búcsúzhassunk tőle. Mestermunka, de tényleg. Ettől féltem igazán, és pont ebben sikerült kellemesen csalódnom.
Az Indiana Jones 5 egy többé-kevésbé korrekt iparosmunka, egy zseniális Mads Mikkelsen - Phoebe Waller-Bridge kettőssel, egy szerethető Harrison Forddal és egy viszonylag élvezhető történettel. De akkor mégis mi a probléma? Az, hogy olyan kibaszottul ronda az egész film, hogy a Múmia 2-es Skorpiókirály lényegében ezután már nem is néz ki olyan szörnyűnek. Lefolyik a vászonról az egész, annyira műanyag, annyira lelketlen, annyira csúnya. Botrány… pedig a film elején kapunk egy kifejezetten jó CGI melót, mikor a fiatal Fordot látjuk, de ez el is vész a feledés homályába… Egyszerűen nincs benne a karaktereken kívül semmi olyan, amihez lehetne kötődni, ami emlékezetes lenne. Se egy jó helyszín, se egy érdekes tárgy, régészeti lelet. Ezáltal teljesen kiveszik belőle az az érzés, amit a régiek tudtak. A kalandozás, a felfedezés, a rácsodálkozás, az, hogy olyan dolgot láthassunk, amit több ezer évig senki nem látott, és mindezt együtt Indyvel. Enélkül pedig...
De az egész filmnek nem az a legnagyobb baja, hogy olyan lett amilyen, minden előnyével és hátrányával, hanem az, hogy igazából semmi létjogosultsága nincs. Nem bánt, de ha soha nem látjuk se veszítünk semmit… szóval inkább ezredjére is a Fiatalúr régi kalandjait fogom előásni, ha régészkedni szeretnék.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
