[Supernatural Movies]

[másodvélemény] Valami követ (2014)

2015. augusztus 11. - Fincherista

“Gondolja csak fel: ha például kínzó halálról van szó. Ennél a szenvedés és a sebek csak testiek, tehát ezek elvonják az embert a lelki szenvedéstől, úgy hogy az ember csak a testi kínokkal van elfoglalva egész halála pillanatáig. Pedig úgy lehet, hogy a legnagyobb, legfőbb szenvedés nem a sebektől van, hanem attól, hogy az ember azt képzeli: no most egy óra múlva, aztán tíz percz múlva, aztán fél percz múlva, aztán, ime most, ime most mindjárt kiröpül a testedből a lélek, azután már nem vagy többé ember s ez egészen bizonyos; a fő az, hogy ez egészen bizonyos.” [Dosztojevszkij, 1869]

rsz_it_follows_horror_supernatural_dark_1foll_ghost_itfollows_poster_love_kiss_mood_1920x1210.jpg

A fenti, filmben is idézett könyvrészlet tökéletes summázata David Robert Mitchell alkotásának, amely látszólag ugyan nem mutat semmi újat, de ha nézőjének sikerül kicsit jobban elmélyülni a stílusos ijesztéseivel kihangsúlyozott mondanivalójában és meglepően, már-már az Alien filmeket idézően komplex szimbólumrendszerében, akkor tisztán láthatja, mennyire általános érvényű félelem lesz úrrá főhősein.

Jay (Maika Monroe) egy tipikus tinilány, aki kicsit furcsára sikeredett randija után fiúja, Hugh (Jake Weary) autójában lép egyről a kettőre. Az aktust követően nem éppen a romantika melegágyán, hanem egy elhagyatott épület székéhez kötözve találja magát. Ráadásul újdonsült pasija elárulja, hogy a szex során átadott neki egy átkot, amely egy alakváltó lény formájában fogja követni addig, míg meg nem öli. Továbbá az entitás elpusztíthatatlan, az egyetlen gyógymód, hogy ő is lefekszik valakivel, ezáltal továbbadva a halál huszárának fenyegető közeledését.

Aha, van pár tini meg egy szörny, ilyen sem volt még… Ebben a tálalásban még nem igazán. Ugyanis a horrorfilmek egyik legfőbb alapelve, hogy zárt, vagy könnyen azzá tehető helyszínre vezeti hőseit és ott ereszti rájuk a szörnyet/pszichopatát, de közben a készítők természetesen a fényviszonyok által igyekszenek homályba burkolni a gonosz küllemét, így a potenciális áldozatok számára egy teljesen kiismerhetetlen lényt vázolnak fel. Ezzel szemben Mitchell fogja és teremtményét a maga teljes valójában szembesíti a főhősnővel, aki bárhogyan is próbál majd menekülni, nem tud, mivel a lény számára nincsenek zárt kapuk, idővel bárhová bejuthat. És a sötétség? Ugyan! Fényes nappal is utánad koslat majd, elég egy óvatlan pillanat és lecsap rád…

...mert ilyen a halál. Ha megbélyegez egy átok, ami ezúttal a szex útján terjedő kór allegóriája, akkor kezdődik a visszaszámlálás és már csak reménykedhetsz, hogy legalább a holnapot megéled. Ez a Valami követ egyik legnagyobb erőssége, hiszen csakúgy, mint a Rémálom az Elm utcában c. remekműben, a célszemélyeknek itt sincs lehetőségük elkerülni a harcot, ám ezúttal még harcnak is csak nagy vonalakban lehetne nevezni, mivel a bukás eleve elrendeltetett.

A főhősnő vívódása egyébként sem feltétlenül szó szerint értendő, ugyanis szimplán szembe kell néznie önfejű cselekedetének következményével, azaz önnön halandóságával. S bár ezúttal tematikájánál fogva könnyen behatárolható, ám mégis általános érvényű és idővel sajnos mindenki számára elkerülhetetlen harc ez. Mitchell pedig ráérezve a lényegre, ha csak érintőlegesen is, de kitér Jay életének kiértékelésére, esetleges hibáira és természetesen az elkerülhetetlen véggel szembeni beletörődésére, ezáltal egy nem elhanyagolható drámai szállal bővíti félelmetes művét.  

De félreteszem a moralizálást, mivel bűn lenne nem megemlíteni mennyire forradalmi, igazából inkább old school eszköztár segítségével illusztrálta sztoriját Mitchell. Egyrészről szakít az elmúlt években (számomra érthetetlen módon) teret nyerő found footage mániával, azaz a kamerák dokumentaristának csúfolt indokolatlan és erőltetett rángatásával, s helyette Mike Gioulakis pazar, hovatovább díjesélyes kameramunkájára hagyatkozva teremti meg a nyomasztó képi világot. Továbbá a leginkább '70-es, '80-as évek hangulatát megidéző kisvárosi horrorját ennek a kornak megfelelő, már-már “carpenteres” szőrszálhasogatással tette teljessé Rich Vreeland első score-ja. Végül, de nem utolsó sorban: a film szakít kortársai egyre inkább torture porn-ra hajazó brutalitásaival és többnyire igénytelen jump scare-jeivel. Ezzel szemben elsősorban pszichés félelemkeltéssel, azaz szépen, lassan felépített, de mégis zsigerekig hatoló ijesztésekkel operál.

rsz_it_follows.jpg

Ugyanakkor teljesen érthető, ha a rendező eszköztára helyenként idejétmúltnak hat, hiszen tulajdonképpen az is. Nem véletlenül formálódott olyanná a horror műfaja, amilyenné, de a Valami követ minimális kompromisszumok mentén, sikeresen tér vissza arra az útra, amelyen már jó ideje nem járt senki. Összességében nem vall szégyent bátor kísérlete, s remélhetőleg egy - véleményem szerint jó ideje - haldokló műfajba fog új életet lehelni. 9,5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr197673720

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

REMY · http://supernaturalmovies.blog.hu/ 2015.08.12. 13:59:13

"a film szakít kortársai egyre inkább torture porn-ra hajazó brutalitásaival és többnyire igénytelen jump scare-jeivel. Ezzel szemben elsősorban pszichés félelemkeltéssel, azaz szépen, lassan felépített, de mégis zsigerekig hatoló ijesztésekkel operál."

Ez a tökéletes megfogalmazás. A jump scare sajnos annyira sablonossá vált, hogy már nem ijesztő, hanem idegesítő a filmekben. Itt viszont érezhető a félelem. Hitchcock büszke lenne a rendezőre.

A műfaj feltámadása pedig remélem tényleg bekövetkezik...

szkófild 2015.09.07. 15:36:47

Attól a kurva magas faszitól rendesen paráztam.
süti beállítások módosítása