„A nagy erő, nagyobb felelősséggel jár” – Ben bácsi
A 2000-es évek környékén, a Penge és az X-Men filmek sikere után nem volt megállás a Marvel, illetve más képregényadaptációs filmek számára, így a világ egyik legközkedveltebb hőse, Pókember is megkapta a maga mozifilmjét, amire nem sajnálta a stúdió a pénzt. A hálószövő hős ugyan már szerepelt korábban a televíziók képernyőjén, de a 70-es években esélye sem volt kilépni a Superman elsöprő sikerének árnyékából (bár a minőséget látva, nem is nagyon akart…), így tehát bő 30 évet kellett arra várni, hogy Peter Parker meghódítsa a mozikat. Sam Raimi alkotása hatalmas sikert hozott el, mind a stúdiónak, mind pedig önmagának. Azonban a zsáner fejlődésének, valamint az idő, kemény vasfogának hála, a 2002-es Pókember már messze nem olyan csodálatos, mint amilyen régen volt…
Egy pókcsípés nem a világ. Peter Parker, a kétballábas diákújságíró világa mégis fenekestül felfordul, amikor egy laboratóriumi osztálykirándulás során megcsípi egy mutáns pók. Ezt követően a srác egyre furább képességeket tapasztal magán: könnyedén sétál a plafonon, csuklójából ragadós pókszálat lő ki, a veszélyeket pedig jóval bekövetkezésük előtt megérzi. Ami kezdetben játéknak tűnik, hamarosan szörnyű és izgalmas kötelezettséggé válik…
Sam Raimi alkotásának egyetlen egy szerencséje volt, a képregényes zsáner igencsak gyerekcipőben járt akkor, amikor az első igazán értékelhető Pókember-film a vászonra került. Nem volt mihez hasonlítani, alig néhány alkotás érte csak el a minőségileg elvárt szintet, így mondhatni, a modern kori CGI segítségével a rendező bármit csinálhatott volna, az emberek rajongtak volna érte. Mindez persze egy lesarkított, leegyszerűsített, ámde mégis valóságtartalommal feltöltött kijelentés. A Pókember hibáit ugyanis sokáig nehezen lehetett észrevenni – illetve könnyen, de nem volt okunk nagyon belekötni - , még akkor is, ha tudtuk, hogy egy egyáltalán nem világot megváltó moziról van szó.
Az Andrew Garfield-féle felvonástól kezdve viszont már kicsit átértékelődött az, amit Raimi lerakott az asztalra. Előjöttek a kérdések, hogy miért ment félre annyi dolog 2002-ben... Kezdve a kegyetlen rossz castingtól, a kritikán aluli drámai jeleneteken át egészen a sablonos, hatásvadász bohóckodásokig. Alapjáraton nem mindig probléma az, ha valami a biztonsági játékra törekszik, de amikor több alappillér is az összeomlás szélén van, akkor mégis milyen végeredményt várhat el az ártatlan filmszerető? Így tehát hiába lett J.K. Simmons minden idők legjobb J. Jonah Jameson-ja, valamint hiába volt Willem Dafoe értékelhető Zöldmanó, Tobey Maguire és Kirsten Dunst jelenléte olyannyira tönkrevágta az egészet, hogy a pozitívumok majdhogynem teljesen lemorzsolódtak.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a 2002-es Pókember film rossz, csak éppen messze nem áll már olyan jól neki a kék-piros hacuka, mint akkoriban. Egy látványos, a vége felé akciódús, első próbálkozásnak elfogadható akciómoziról van szó, ami egykoron király volt, de az idő és a zsáner fejlődése nem tett jót neki. 6,5/10