Mivé lenne a világ nők nélkül? A kérdés megválaszolására nyilván egy hölgyek nélküli világkép megfestése lenne az egyszerűbb út, de Pedro Almodóvar ennek éppen a komplementerét veszi, tehát a férfiakat írja ki filmjéből, hogy minél jobban rávilágíthasson a női lélek rejtelmeire. Legtartalmasabb művében egyedülálló virtuozitással mesél múzsáiról, mivel a két órás játékidőbe majd’ tíz évadnyi szappanoperához elegendő eseményt becsempészve járja körbe a hétköznapok, a család és a túlvilág problémaköreit.
Történetének origója pedig Raimunda (Penélope Cruz), a találékony családanya, aki férjének bűne, valamint szeretett nagynénjének elvesztése után igyekszik kordában tartani érzelmeit, s valahogyan helytállni a nagyvilágban. Nővére, Sole (Lola Duenas) szintén életének nehéz időszakában jár, ám szerencséjére egy váratlan vendég személyében megkapja a segítséget ahhoz, hogy túllépjen az elé táruló akadályokon. A két hölgy, illetőleg családjuk fordulatos hétköznapjairól szól a film.
A főbb szálak mellett Almodóvar nem rest az apró részletekre kitérni, legyen szó akár a hazai gasztronómiáról, a női érzékiségről, vagy a vidék babonáiról. Mind üzenetében, mind érzelmi töltetében komplex filmes tablója a nőkről egy végtelenül hangulatos óda a “gyengébbik” nemhez, amit még a hímsoviniszta nézők számára is emészthető formában tálal. Ugyan kissé nehézkesen, tragikus események láncolatával nyitja filmjét, illetve a temérdek kérdéstől néha úgy tűnik, mintha túl sok terhet vállalna magára, de a spanyol direktor a cselekmény során fokozatosan komikumokkal oldja a feszültséget, színésznőinek sziporkázó játéka pedig még jobban elősegíti a mű nehéz témáinak összességében végtelenül könnyed befogadását.
A hölgyekre egy rossz szava sem lehet a nézőknek, hiszen a rendező korábbi és új múzsái egyaránt remekelnek. Közülük egyértelműen kiemelkedik Cruz kisasszony, aki élete egyik, ha nem a legjobb alakítását nyújtja. Árad belőle a jó értelemben vett spanyolos temperamentum, szépségével beragyogja a vásznat, még énektudását is megcsillogtatja, de amikor kell, törik a mécses és hatásosan ábrázolja karakterének drámaibb oldalát.
Az Akadémia is felfigyelt kiváló teljesítményére, ám a szoborra még egy évet várnia kellett. Azt végül a Vicky Cristina Barcelonában nyújtott alakításáért kapta, s azzal ő lett az első Oscar-díjas spanyol színésznő, illetve, ha már erre kitértem, akkor érdekességként azt is érdemes megemlítenem, hogy valamivel később az első Oscar-díjas spanyol színészhez (Javier Bardem) ment feleségül. A díjazások terén egyébiránt Almodóvar sem panaszkodhat, ő ugyanis a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában diadalmaskodott első spanyolként.
A Volver, mint szó spanyolul visszatérést jelent, így a rövid kitekintés után vissza is térnék írásom fő témájára, magára filmre. Pedro Almodóvar 2006-os alkotása két szempontból is megfelel a címnek, lévén a munkásságának tematikájából kicsit kilógó Beszélj hozzá! és Rossz nevelés után újfent a női lélek megismerésére fektette a hangsúlyt, valamint filmjének története sok másikat megidézve tér ki a túlvilágról visszatérő lelkekre. Viszont a címnél jóval fontosabb, hogy a Volver egy remek tragikomédia, ami a jobb filmek ismérveihez mérten bővelkedik a szépen megkomponált jelenetekben és a fontos társadalmi üzenetekben. 8,5/10
