Mutáns, légy büszke, avagy fogadd el magad, hogy mások is elfogadhassanak. Ezzel a társadalmi üzenettel nyitott annak idején Az elsők, s innen a kirekesztés, kirekesztettség szimbólumaiként is azonosított mutánsok “előzmény-trilógiája” akár az intelligens blockbusterek iskolpéldája is lehetett volna. Azonban a széria eszmeisége egyre inkább háttérbe szorult, Az eljövendő múlt napjai már inkább a két idősíkon zajló csatározások, mintsem a valódi egyenjogúsági harc krónikája lett, majd pedig idén a “zuhanórepülés” tovább folytatódott, s az Apokalipszist már teljesen felszabadították a szerzőiség és a komplexitás rabigája alól, hogy generikus látványfilmként küldhessék a nagyvászonra.
Ehhez mérten a film még csak véletlenül sem tér le a többi blockbuster, illetőleg a franchise korábbi alkotásai által kitaposott ösvényről. Többnyire olyan elemekkel és olyan megoldásokkal dolgozik, amelyeket éves szinten legalább 5-6 másik hasonló filmben viszont láthatunk legalább ilyen minőségben, ha nem jobban. Konfliktusa pedig a már eléggé elcsépelt vilaguralomra törekvés elleni harc, s egy ilyen szokásos érdekellentét csalódást keltő a korábbi, szimpla szuperhősös viaskodáson túlmutató ütközetekhez képest. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy az eszmei harc helyét felváltó gigantikus pusztítás a legvégső összecsapást leszámítva kifejezetten impozánsra sikeredett.
Singer ráadásul megbirkózott a régi és új karakterek tucatjai által zsúfolttá váló történettel is. A kihívását az erőteljes központi karakter hiánya mellett az jelentette, hogy Fassbender drámai Magnetóját és Peters comic relief Higanyszálát leszámítva szinte csak súlytalan és/vagy egydimenziós karaktereket kellett mozgatnia, néhol mindössze a potenciális folytatás reményében, aminek hatására akár befogadhatatlanul töredezett is lehetett volna a film. Nem lett, igaz ennyire felületes karakterábrázolással operáló X-Men film sem volt az első Rozsomák spin-off óta, de végül döcögve elérte fő célját a rendező: felvezetett egy új generációt, miközben elvarrta Az elsők által indított szálakat.
A leglényegesebb kérdések megválaszolása mellett viszont egy, a trilógiát átfogó koncepció lezárása elmaradt, elvégre míg a trilógia nyitóepizódjával felkarolt hatvanas évek után Az eljövendő múlt napjai is úgy-ahogy visszaadta a hetvenes évek hangulatát, addig az Apokalipszist már csak nagyon nagy vonalakban lehetne a nyolcvanas évek nosztalgiabombájának nevezni. Az erre váró nézők ezúttal minimális utalásokkal és Higanyszál újfent emlékezetes belépőjével kell, hogy beérjék.
Némi hiányérzet és a tömegfogyasztásra egyszerűsített dramaturgiája miatt tehát, ha szigorúan X-Men filmként tekintek az Apokalipszisra, akkor sajnos az eredmény nagyjából összeegyeztethető a címmel. Ha viszont szimpla látványfilmként azonosítom, merthogy messze ez a széria leglátványosabb darabja, akkor, ha nem is újszerű, de korrekt szórakoztatást nyújtó alkotásként tekinthetek rá. 7/10
