A nyitó képsorokon Will és barátnője, Kira, egy összejövetelre tartanak kocsival. Mindenki ismeri az ilyet, rég nem látott barátok, öleléssel súlyosbított köszöntések, erőltetett mosoly, kínos találkozás az ex-barátnővel, remélhetőleg kellő mennyiségű pia. “Tudod, hogy nem muszáj mennünk…” hangzanak az együttérző szavak a jobb oldalról, de Will már elfogadta “A meghívás”-t (The Invitation, 2015). A következő pillanatban vészfék és balra kitérés. A férfi kiszáll, a kocsi alatt egy szétzúzott, de lélegző prérifarkas, amint még kapaszkodik ebbe a világba. Will hátramegy, előveszi a csomagtartóból a feszítővasat, és hogy ne szenvedjen, borús tekintettel, valamint két erőteljes suhintással átsegíti a haldokló állatot az öröklétbe. Ők ketten még nem, de mi nézők ekkor már sejtjük, hogy az este további része itt egy visszafordíthatatlanul baljós irányt vett.
Az összejövetelt Will ex-felesége tartja abban a házban, ahol együtt éltek közös gyerekükkel, akinek tragikus halála anno a hirtelen végét okozta a kapcsolatuknak. Népes baráti körük akkor szétesett, ez az este azonban arra hivatott, hogy újra egyesítsék a társaságot. Megérkezésükkor viszont azzal szembesülnek, hogy a vacsorán soha nem látott új emberek is jelen vannak, akiknek különös viselkedése rossz érzéseket és megmagyarázhatatlan gyanakvást keltenek Will-ben. Ezek akkor nyernek benne valós igazolást, mikor az ex-felség és a mostani barátja beszélni kezd az elmúlt két évükről, amit mexikóban, egy mennyei guru által vezetett zárt kommunában töltöttek, a béke és a szeretet földi tranzitállomásán. Ki hogy dolgozza fel a veszteségeit.
A társaságban ugyanakkor ez meglehetősen ellentmondásos érzéseket kelt. A visszafogott hittérítés, a túlzott őszinteség, a fura játékok és gyanús mozdulatok egészen addig feszítik a filmet, míg visszafordíthatatlanul eljön a coming out pillanata: szekta, vagy nem szekta? A választ az utolsó húsz perc adja meg, ahol az előre megjósolható kegyetlen és erőszakos végkifejlet bontja az asztalt és zárja a bulit, méghozzá egy olyan hatásos befejező képpel, ami sokszorozza a borzalmakat.
Karyn Kusama rendezőnő, aki eddig csak mérsékelten érdekes filmeket forgatott, A meghívással most óriási meglepetést okozott. Érett és mértékletesen építkező narratívája nem csak megteremti a feszültséget, de addig delejezi, míg az szakadásközeli állapotokat hoz létre a néző idegrendszerében. Ebből a szempontból Joel Edgerton szintén remek, The Gift-jével állítható párhuzamba, mely hasonlóan okos és visszafogott eszközöket alkalmaz. A film az utolsó pillanatig nem ad látható és egyértelmű kapaszkodót a nézőnek arról, hogy vajon valóban egy nagyon, de nagyon rossz helyen vagyunk éppen, vagy csupán a főszereplő feltörő emlékei által zaklatott paranoid téveszméi okozzák a konfliktust, pusztán a fenyegető hangulat és a borzongató aláfestő zene sugalmaz.
A meghívás alapvetően egy izgalmas thriller, azonban néha nagyon finoman belehajlik a horrorba is. Jól tudjuk, hogy semmi nem fog egy óriási robaj kíséretében a nyakunknak ugarni, mégis egy-egy jelenetnél azon kapod magad, hogy gondolatban épp felkészülsz, ha netán valami nagy bummal az arcodnak támadna. Valószínűleg erre treníroztak minket az utóbbi évek horrorjai. De ha már itt tartunk, vajon az a jobb horror, ami 5 percenkénti scare jumpokkal tartja zsírégető tartományban a pulzusszámod, vagy az, amelyik a film elején ráereszkedik a mellkasodra, majd növekvő nyomást kifejtve addig szorítja ki belőled a levegőt, amíg a hatásos felvezetés által kicsúcsosodó feszültség meg nem idézi a pokol bugyrait, hogy az ellátogasson a szereplőinkhez, te pedig végre fellélegezhess. Ilyen film A meghívás. 7/10
A cikk a cornandsoda.com-on is megtalálható.
