A megnézendő filmek listája egy rettentő hosszú és gonosz valami. Akárhogy próbálsz faragni belőle hétvégente, vagy este munka után, az csak egyre hosszabb és hosszabb lesz, úgy érzed sosem érhetsz a végére. Mi itt a blogon úgy döntöttünk, hogy szépen lassan elkezdjük ledarálni a rajta lévő filmeket, az élményeket pedig közösen egy új rovat kereteibe foglaljuk. Semmi hosszú elmélkedés, semmi magasröptű fejtegetés, csak darálunk, kíméletlenül.
Duba Dániel: Az, hogy megosztó film lett a Swiss Army Man, már a kollégák lentebbi beszámolóiból is látszik. Való igaz, rengeteg olyan elemet aggatott magára, ami alapján imádni vagy utálni lehet, ízlés és habitus szerint. Érdekes módon nálam ezek az érzések váltakozva, jelenetről jelenetre adták át egymásnak a stafétát, nem hagyva mást maguk után, mint három vastagon szedett nagybetűt: WTF. Azt mondjuk ki merem jelenteni, hogy egész jól szórakoztam a film alatt, a fényképezés kreatívan sikerült, a zene egészen kellemes (Jurassic Park dúdolva), az ötleteket olykor érdekesnek is lehet nevezni, egészen, mintha egy jóféle Michel Gondry filmet néznék. Mintha... mert bizony a film a legtöbbször csak maszatol, emiatt a kétség kívül különleges hangulata és szándékolt hatásmechanizmusa csak a stáblistáig tart, utána könnyen elillan. Paul Dano mindig remek, Daniel Radcliffe meg egyre jobb. Mary Elizabeth Winstead pedig a film záró pillanatában, egy tökéletes recenzióval csukja be a filmet, ami ügyesen fejti meg az általam megfogalmazott három nagybetűt. “What the fuck?”
Fincherista: Nehéz pontosan megfogalmazni, mit is jelent az amerikaiaknak Az élet csodaszép. 1946-ban, közvetlenül a második világháború után aligha lehetett jobb filmet a mozikba küldeni, mint egy ennyire mesés, szív melengetően életigenlő alkotást, amely, még ha nem is feledtethette a háború borzalmait, pozitív kicsengésével bizonyosan gyógyír volt a lelkeknek. Napjainkban viszont már aligha kapnánk fel a fejünket egy ilyen alkotásra, a propagáló optimizmusa már inkább taszítaná, vagy legalább megosztaná a nézők seregét, tehát be kell látni, a kortárs filmeseknek más módszerekhez kell folyamodnia. Így fordulhatott elő, hogy az angyalunkból egy fingós hulla lett, s az amerikai álom mintapéldánya helyett is egy sok szempontból sérült, elszigetelt világba taszított különc útjait vizsgálhatjuk. Az üzenet viszont nem kopott sokat, sőt, a lehetőségek terén elkényeztetett társadalmunkban talán még aktuálisabbá vált: ne legyünk telhetetlenek, becsüljük meg a sikereinket, méltassuk az élet apró szépségeit.
Lakat Barnabás: Nem lehet rólam azt mondani, hogy ne kapnám fel a fejemet, ha valami szokatlan, furcsa, vagy akár bizarr film híre jutna el hozzám, legyen az régi, vagy új. Ezekre rendszerint le is csapok, és sok kellemesen eltöltött másfél-két órát szereztek már nekem az ilyen-olyan, a fősodorbeli művektől valamiben eltérő alkotások. Sajnos a Swiss Army Man nálam nem gyarapította ezeknek a szép emlékű filmeknek a listáját. Valami hasonlóan kedves, közben mégis elborult indie filmre számítottam, mint amilyen mondjuk a Frank volt, és Isten a tanúm, én próbáltam szeretni ezt a szörnyet, de egyszerűen nem ment. Méghozzá azért, mert egy ordas nagy baromság. És értem én, hogy szimbolika, meg mondanivaló, meg bla-bla, de ez amit itt összehordtak, egyszerűen nem működik. Amit viccesnek szántak benne, az általában inkább kínos, vagy egyszerűen csak öncélúan gusztustalan, amit meg mélyenszántónak, az valahogy nincsen levezetve rendesen. A film több pontján is úgy éreztem, hogy ez az, most végre kifut valahová a dolog, és valami hatalmas mindfuck élményre számítottam, de aztán mindig csak maradtak a dolgok búsan lógva a levegőben. Ez igaz a befejezésre is. Nem mondom, hogy nincsenek jó momentumai, mert vannak. Néhol gondolkodásra is késztet, de számomra ez az egész leginkább csak egy blöff. A film, amiben Daniel Radcliffe egy fingó hulla, akit jet-ski-nek használnak, de közben ott van a magvas mondanivaló... Á nem, kösz.
hannigabi: A film, ami arról lett híres, hogy Harry Potter meghalt és bélgázok gyötrik. Pedig ennél jóval többről van szó. Csodálatos alkotás lett a Swiss Army Man. Sokkal nagyobb figyelmet érdemelne az a film, ahol egy fingó hulla és egy az életbe belefáradt ember kapcsolata mesél nekünk barátságról, szerelemről, és a világ szépségéről, ráadásul eközben meg is kacagtat alpári humorával. Kreatív és elég abszurd jelenetekkel operál a film, amiket a rendkívül ízléses fényképezés tesz teljessé. A színészek pedig csak hozzátesznek az élményhez. Dano egyenesen az év egyik legjobb alakítását nyújtja, Radcliffe-ről pedig már nem a roxforti varázsló fog elsőre eszembe jutni. A műre a koronát a befejezés teszi fel, ami könnyfakasztóan szépre sikerült. Tabu döntögető alkotás, ami elgondolkodtat, egyszerre nevetésre és szomorkodásra késztet. Ritka ez manapság. Idén ennél jobb film már nem lesz, szóval mindenkinek csak ajánlani tudom a Kwan-Scheinert páros mesterművét.
Az új rovat megjelenésével egybekötve, a jövő hetet nyereményjátékkal indítjuk, melynek keretében egy szerencsés olvasó két mozijegyet nyerhet egy szabadon választott filmre, bármelyik Cinema City moziba (kivéve Mammut). Ha eddig még nem követted a Facebook oldalunkat, innentől fokozottan ajánlott, ugyanis a játékot rendszeres időközönként megismételjük, erről pedig ott értesítünk majd mindenkit.
