J.G. Ballard regény már nem először kapott meghívást a mozgóképek világába. Ott a Cronenberg rendezte Karambol és az iszonyúan erős Spielberg film, A nap birodalma. A High-Riset sokan a megfilmesíthetetlennek tartott kötetek nem túl népes táborába sorolták, egészen addig, míg jött a már eddig is a szokásos filmes konvenciókkal szemben rohanó Ben Wheatley, és jól képen nem törölte a társaságot. Meg ezúttal kicsit talán saját magát is. A könyvvel ellentétben a film nem lett mestermű, de ne legyünk finnyásak, ez a darab még így is megérdemli a figyelmet. Kihúztuk.
Duba Dániel: Ben Wheatley angol rendező 2013-ban fagyasztotta meg bennünk a vért, a fekete-fehér Valahol Angliában (A Field in England) című filmjével, mely hátborzongató lassított felvételekkel és kegyetlen naturalitásával akasztotta ki a mutatókat. Kifejezetten nem volt könnyű befogadni a filmet, éppen ezért sokaknak nem is nyerte el a tetszését. Wheatley ebben a szellemben forgatta le a High-Riset is, csak ezúttal maradt minden a viszonylagos közízlés vékony határvonalán belül. Persze teljesen nyilvánvalóan nem lehetett egyszerű adaptálni az adaptálhatatlant, és ez nem is sikerült maradéktalanul, de elvitathatatlan a filmtől, hogy a direktor most is valami különlegeset alkotott. Wheatley megtartotta a hipnotikus lassításokat, de a regény társadalomkritikája nem vág annyira a néző húsába, mintha a könyvet lapozgatná. Cserébe a hangulat és a látvány, ami meghatározó. A képeken a 70-es évek összeér a letisztult, futurisztikus épületelemek ábrázolásával, pont mint valami szürreális álomban, ahogy azt az író, Ballard anno megálmodta. Az őrületbe forduló luxus-toronyházas katasztrófafilmet, ahol a társadalom különböző fokain, ez által pedig az épület különböző szintjein lakó emberek egy véres, háborgó s végül katatón állapotban remegő masszává olvadnak össze, ajánlani lehet mindazoknak, akik nem átallnak megmártózni a szokatlan filmélményekben (ámbár ez azért jócskán messze van egy igazi csemegétől), és csípik az olyan színészeket, mint Tom Hiddleston, Sienna Miller és Luke Evans.
Fincherista: Korunk filmművészete dúskál az egy kaptafára épülő középszerek armadájától, így az angol Ben Wheatley rendezői munkássága azok minőségétől függetlenül is jótékony hatással lehetnek a különleges élményekre vágyó nézőknek. Avantgárd, mi több, kísérleti filmes eszköztára ugyan nem bővítette a főképp ‘70-es évekbeli delíriumos csodákét, de a kisebb dózisokban ott megtapasztalt hatások stílszerű újrahasznosítójává lépett elő, s ez az alkotásai fogadtatása alapján hiánypótlónak bizonyult. A High-Rise, amely a nem kevésbé elvont világú Ballard regényének adaptációja, szintén ilyen egyedi élménnyel kecsegtet: a történet lefolyása során narratívát egyre jobban hanyagoló filmnyelve kiegészülve a mozgóképes Rorsach-tesztjeivel és Clint Mansell hipnotikus dallamaival égimeszelőként néz le a hétköznapi emberre. Más kérdés, hogy az építészeti csodát árgus szemekkel bámuló néző amint végigtekint annak szintjein, idővel rájön, mennyivel jobb lehetett volna, ha a külcsín és a patinás úri nép mellé sikerült volna egy ehhez mérten erős forgatókönyvet írni. Ez sajnos elmaradt, nálam a Vérturisták és a Valahol Angliában után immáron harmadjára, de csakúgy, mint azoknál, itt is el tudom neki nézni, mert a kortársaihoz viszonyított egyedisége vitathatatlan. S azért ez is valami.
Remy: Noha a regényt nem ismerem, az alapsztori, valamint a szereplőgárda mégis olyan előjeleket mutatott, amikből akár egy igencsak remek szórakozás kerekedhetett volna ki. Nem így lett... sajnos. Ben Wheatley filmje a 70-es évek látványvilágát tökéletesen adta át, a korrajz, a kor technikai fejlettsége, valamint az évtizedre jellemző jövőkép is hibátlanul jelentek meg a filmvásznon. Se Tom Hiddleston-ba, se Jeremy Irons-ba, de még csak Luke Evans-be sem lehetett belekötni. Hozták a hozhatót, mindazt, amit a forgatókönyv megengedett nekik. De akkor mégis hol van a hiba? A film legnagyobb problémája igazából az volt, hogy a már többször látott sablontörténetet, a gazdagok kontra szegények párharcát, csak olykor-olykor tudta megfelelően megjelentetni. Mindezek után pedig hiába lett hangulatos a felvezetés, lényegében minden káoszba fulladt. Se a karakterek motivációját, se az alaptörténetet nem tudták úgy kibontani, hogy az kedvelhető és szórakoztató legyen. Túl hosszú és túl lassú lett az összkép, amit még a Portishead számok sem tudtak helyrebillenteni. A High-Rise számomra épp ezért vált egy gyönyörű dobozba csomagolt, de nem kívánatos ajándékká.
Lakat Barnabás: Egy ilyen rovat kiváló táptalajt tud szolgáltatni a véleményütköztetéshez, de úgy látszik, hogy ez jelen esetben elmarad, mert őszintén szólva így utolsóként nem sok újat tudok hozzáfűzni a fent leírtakhoz. Wheatley filmje, bár nekem kimondottan tetszett, az a bizonyos „de” végig ott motoszkált bennem is a megtekintése közben, és sajnos a stáblista felgördülését követően sem tágított az amúgy kifejezetten pofás audiovizuális trippet megtapasztaló elmémből. A probléma a filmmel az, hogy bár érezhetően és egyértelműen szatirikus, társadalomkritikus, ezt az élét nem tudja annyira megvillantani, hogy az maradandó sebet ejtsen a nézőjén. Nem az a baj, hogy nem mond újat, hiszen ez egyrészt már csak azért is lehetetlen, mert a forrásmű több mint negyven éves, másrészt meg olyan témát boncolgat, melynek mindig volt, van és lesz is aktualitása. A baj az, hogy ezt nem tudja úgy elénk tárni, hogy utána el is gondolkozzunk rajta. A gondolatiság szinte teljes mértékben a filmen végigvonuló – amúgy remek – videoklip esztétikára lett átültetve, ami valamilyen szinten működik is, lásd a bazi erős Portishead klipet, amit én rögtön vissza is pörgettem, a film után meg még sokszor megnéztem, de ez valahogy kevés. Bár a regényt nem olvastam, de gyanítom, hogy annak ismeretében nagyobb hatást válthatnak ki a látottak a nézőből, és talán ez az egymásra épülés a forgatókönyvírói, illetve rendezői koncepció része is lehetett. Hogy ez valóban így van-e azt persze csak Wheatley vagy a felesége, a szkriptet jegyző Amy Jump tudnák megmondani. A különlegességek kedvelőinek mindenesetre tudom ajánlani. Hiányosságai ellenére kedvelhető, stílusa miatt simán újranézhető darab. A retro-futurisztikus látványvilág, a zenék és a színészi alakítások is ülnek. Ha szereted az olyan filmeket, mint a Mechanikus narancs, vagy mondjuk a Britannia gyógyintézetet, akkor mindenképpen tenned kell ezzel is egy próbát.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
