A teremből kifele jövet, a film által generált megannyi gondolat közepette eszembe jutott két moziélményem az elmúlt évekből. Nicolas Winding Refn utolsó két munkájának (Csak isten bocsáthat meg, Neon démon) megtekintése közben a vásznon pörgő képek mellett a közönség reakcióját is érdekes volt figyelni. Előbbiről legalább öten sétáltak ki a játékidő derekánál, míg utóbbinál a mellettem kettővel ülő úriember hangos megjegyzésekkel tett tanúbizonyságot arról, hogy egyszerűen képtelen befogadni és értelmezni a látottakat. Darren Aronofsky legújabb művénél is hasonló fogadtatásra számítok, mert biztos vagyok benne, hogy rengetegen jegyet váltanak majd rá, csak azért, mert meg akarják nézni „Jennifer Lawrence új filmjét” Nem kizárt, hogy csalódni fognak. Akik viszont az új Aronofsky filmre ülnek be, azoknak nagyszerű élményben lesz részük.
Javier Bardem és Jennifer Lawrence meg nem nevezett karakterei egy látszólag a semmi közepére felhúzott, hatalmas, ódon hangulatú házban tengetik mindennapjaikat. A férfi író, aki éppen nem halad túl jól legújabb művével, nála jóval fiatalabb feleségének pedig azon túl, hogy múzsaként szolgál, nagy szerepe volt a ház tűzvész utáni újjáépítésében. Kisvártatva egy nem várt vendég lép be a pár elszigetelt kis univerzumába. A magát orvosnak kiadó férfit az író szívélyesen fogadja, oldalbordája viszont kevésbé. Másnap betoppan a rejtélyes vendég felesége is, a feszültség egyre nő, érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben, de igazából még mindig nincs lövésünk sem, hogy hova fog majd kifutni ez az egész. Várjuk, hogy lassan lehulljon a lepel a karakterek kilétéről, a válaszokat a szürreális inzertekre, amikor aztán kapunk egy nem várt, de könnyen értelmezhető konfliktust, ami tragédiába torkollik, majd pedig úgy tűnik, hogy minden a helyére kerül, amikor is a semmiből egyszer csak elszabadul a pokol. Ezt pedig kéretik szó szerint érteni. Aronofsky ugyanis olyasféle kakofonikus rémálommal bünteti/jutalmazza (ez pusztán beállítottság kérdése) a nézőt, melyet ritkán lehet látni, főleg egy nagy hollywoodi stúdió széles körben bemutatott filmjében.
Az anyám! Nagyjából olyan, mintha elegyítenénk Roman Polanski korai, nyomasztó hangulatú horror kamaradarabjait Alejandro Jodorowsky szimbólumokkal és metaforákkal tűzdelt szürreális agymenéseivel. (Elgondolkodtató egyébként a nevek egybecsengése.)
(A két plakátot egymás mellé állítva magától értetődővé válik a Polanski párhuzam.)
Mert szimbólum, metafora és réteg az aztán van annyi ezen a filmen, hogy nem győzöd majd lehámozni őket. Bibliai, társadalmi és egzisztenciális nézőpontból vizsgálva egyaránt értelmezhető és elemezhető, olyasféle mozgókép, amiről nem tudod rögtön a stáblista felgördülésekor kimondani a verdiktet, mert emésztened kell. És fogod is emészteni, mert sokáig veled marad. Nem mennék viszont most bele abba hogy megpróbáljam mélyebben elemezni a filmet, mert egy mezei filmkritika keretei túlságosan szűkösek ahhoz, hogy ezt megtegyem, másrészt nem is menne anélkül, hogy többet árulnék el a történetről, mint amennyit szeretnék. Az pedig távol álljon tőlem, hogy bárkinek is ezáltal csorbítsam az első megtekintés okozta élményét. Tanulmányokat lehetne írni arról, amit Aronofsky elénk tárt, és valószínűleg fognak is születni majd róla mélyreható írások a későbbiekben.
Annyit viszont magabiztosan kijelenthetek, hogy az anyám! az idei év egyik legjobb, de legnehezebb darabja is egyben, egy igazi art-house horror gyöngyszem.
9/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!