A krimi és a bűnfilm egyik első számú törvénye: ha feltűnik a színen egy pisztoly, annak valamikor – talán nem azonnal, talán nem is a következő jelenetben, de – el kell sülnie. Egészen addig kell fokozni a feszültséget, hogy mikor ez megtörténik, annak súlya legyen és dramaturgiája, elérve a nézőben az egyre növekvő nyomás hirtelen feloldását, a feszültség kirobbanását és gyors levezetését. A Budapest Noirnak erre számtalan lehetősége lett volna, de neki valamiért remeg az ujja a ravaszon. Egyetlen bizonytalan lövés azonban mégiscsak eldördül a filmben, de mikor a cselekmény ezt végre kiszenvedi magából, dolga végeztével szépen be is fordul a sarokba, és már alszik is tovább. Mindeközben Budapest szürkébb, mint valaha. 
A vetítés után nem volt kedvem egyből gép elé ülni, ráadásul szabadnapom is volt, így a Puskin Moziból kilépve lesétáltam az Astoriáig, ott egy jobbost véve ráfordultam a Múzeum körútra, fel a Kálvin tér irányába. Alig fél perc séta után a jobbra nyíló Könyvudvarban sikerült pár száz forintért szert tennem egy Pynchon és egy Leonard kötetre, micsoda szerencse! Tovább menve elhagytam a Csendest, és végül az antikváriumok, az ABC-k és a Kálvin tér mellett megérkeztem a Szabadság híd lábához, de a Bálna napfényes terasza késztetett csak megállásra. Rég nem volt alkalmam csak úgy, minden cél nélkül lődörögni a városban, és most a Duna vakítóan éles látképe újra emlékeztetett Budapest ellentmondásos szépségére. Ez volt az a pillanat, mikor bevillant, milyen kár, hogy a Budapest Noirban ebből nem mutattak semmit, micsoda kihagyott ziccer! Az óceán másik partjáról jönnek ide filmesek, és nem csak azért, mert olcsók vagyunk, hanem azért mert szépek is. Egy Budapest Noirban – ami pedig ugye hazai narancs – meg nem látunk az egészből mást, csak szűk kapubejárókat, folyosókat, alulvilágított termeket és macskaköveket. Micsoda kihagyott ziccer, micsoda pazarlás!
Itt ez a bűnügyi újságíró fazon, Zsigmond. Hosszú ballonkabát, fedora, cigi a szájban, pár csípős megjegyzés a nadrágzsebben. Olykor egy erős másnapossággal, olykor egy hetyke kis nőcskével ébred. Szerte a városban vannak fizetett informátorai, csaposok, rendőrök, ajtónállók, akik alkalmasint leadják a drótot, ha valami nagy sztori van készülőben. Így esett, hogy mikor 1936 egyik hűvös reggelén egy igéző szépségű örömlány macskakőre terített holttestére bukkan a rendőrség, az első hívás Zsigmond irodájába fut be kora reggel. Tükör, fintor, hózentróger, kalap, kabát, cigi, egy korty maradék bourbon tegnap estéről, és detektívünk firkászunk már a helyszínt vizslatja, fejében visít a kérdés: ki ez a nő, és miért kellett meghalnia?
Valahányszor megszólalt a főhőst, Gordon Zsigmondot alakító Kolovratnik Krisztián, mindig arra gondoltam, vajon mennyire kellett koncentrálnia ahhoz, hogy olyan hangon préselje ki magából a levegőt beszéd közben, mintha már fél évszázada masszívan dohányozna és öntözné a torkát a legkarcosabb másfél decis rakétákkal, és hogy mindemögött mennyi munka lehetett, hogy ez végül egyszerre hangozzon macsósan férfiasan, és tökösen detektívesen. Nos, nem elég, mivel Zsigmond karaktere a legkevésbé sem természetes baritonnal keménykedi végig a filmet. Vannak ugyan pillanatok, mikor nem Gárdos Éva rendezői utasításait hallod ki a játéka mögül, de ilyen momentum csak elvétve akad. Anger Zsolt nyúlfarknyi szerepe viszont remekül működik, de igazán csak Tenki Réka alakítását lenne érdemes kiemelni. Az ő karaktere talán az egyetlen a filmben, aki minden változtatás nélkül beleillene egy film noirba. A fitos orrú cserfes fényképész lány, aki véletlenül olyat is lencsevégre kap, amit nem kéne. A bátrabb bűnfilmekben golyóval a szívében végezné egy sikátorban, érzelmi katalizátorként működve, de itt megússza egy ártatlan kis dulakodással, mi nézők pedig egy mindössze másfél órás játékidővel. Na tessék, tudom én dicsérni is a filmet, ha kell!
A Budapest Noir legnagyobb hibája nem az, hogy képtelen fenntartani a néző érdeklődését a játékidő végéig, hanem az, hogy még csak felpiszkálni sem igazán tudja. A film nem játszik nagy tétekben, a hangulatfestése nem túl erős, és elkövetett egy olyan hibát, amit mellett nem szívesen mennék el szó nélkül: megfeledkezett az egyik főszereplőjéről, magáról a városról, vagyis Budapestről. Kondor Vilmos regényéről – amiről az adaptálást végezték – mi is értekeztünk anno, és a recenzióból ki is derül, hogy nem a féktelen izgalmai, vagy a meglepő húzásai miatt lett a könyv országos bestseller, inkább a cigarettafüstben andalgó korszellem, a második világháború kirobbanása előtti budapest milliőjének olvasmányos megidézés volt vonzó az olvasó számára. Hogy ezzel a film csak érintőlegesen foglalkozik, vagy nem kíván élni, azt eredményezheti, hogy ha a vetítés hatvanadik percében valaki elkattintana egy képet a közönség irányába, az alvás közben kifolyt nyálcsíkok megannyi pici, éles villanásként tükröznék vissza a vaku fényét a mozi jótékony sötétjében.
Mi teszi a noirt? Parázsló cigarettavégek, libbenő ballonkabátok, mézszínű whiskyben csilingelő jégkockák és az olykor reszelős hangon felsíró szaxofon? Vagy inkább a különböző társadalmi osztályokból eredő ellentétek, az ambivalens erkölcsű fő- és mellékszereplők, a hangsúlyos női karakterek, a szexuális feszültség miatt felszínre kerülő erőszak, az önfeláldozó antihősök, a bibliai erejű árulások, a kilátástalan helyzetből való menekülés sürgető vágya, az elbaltázott lehetőségek lefelé tartó spirálja, a vadul zakatoló végzet elkerülhetetlensége, és igen, jó adag fekete a színekben, a humorban és a lelkekben? Nyitva hagyom a kérdést, velem lehet vitatkozni. 5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
