Az alapfelállás akár egy politikailag inkorrekt poén előkészítése: a nagydarab, a feka, a bögyös szőke és a dagi mennek a dzsungelben. Mindenki szeret nevetni, csak nem lesz ez olyan rossz móka. Közben a film csak meséli és meséli a viccet, de a poén csak nem érkezik. Aztán azt veszed észre, hogy az már rég elsült, csak ahogy jött, úgy szépen el is ment melletted. Mindezt onnan tudod, hogy a film még ezek után nekiáll magyarázni a saját poénját, de mind jól tudjuk, hogy azt nem szabad. Valami ilyesmi érzés nézni az új Jumanjit. Egy vicc, csattanó nélkül.

Nem túl szép, és nem is túl korrekt dolog a földbe döngölni egy Dwayne Johnson filmet, mert tudjuk, hogy milyen vonalon mozognak, teljesen felesleges magyarázni. De ezzel nincs is semmi baj. Azzal is tisztában vagyunk, hogy egy régebbi film modernizált továbbgondolása javítani, vagy épp rontani szokott az újonnan elkészült film minőségén, így aki kíváncsi az új Jumanjira, ne számítson túl nagy kalandra. A film maximum pár percen túl gyógyuló sérüléseket okoz a szürkeállományban, de még a rekeszizmokat se képes igazán bántani. Teljesen veszélytelen másfél órás kibambulás a szemgödrünkből.

Egy vígjátéknál azért elvárás, hogy ha már a forgatókönyvre, vagy jelen esetben az akciókra nem fordítanak kellő figyelmet, legalább a poénok üljenek. És habár nem nézek túl sok vígjátékot – egészen egyszerűen azért, mert a jóféle vígjáték hiánycikk, a magyar mozikban pláne – ugyanolyan jól tudok szórakozni egy Grand Budapest Hotelen, mint mondjuk anno a Dilibogyók első részén. Na, most az is lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, de a Jumanji minden tíz viccesnek szánt jelenetére mindössze egy olyan jut, amin végre el tudtam kuncogni magam. Csak úgy módjával.

Persze kérdés, hogy miért tinivígjáték készült a '95-ös Jumanji kvázi folytatásából. Az első rész kétségtelenül szállított pár humoros pillanatot, de az inkább volt egy sűrű hangulattal rendelkező, a korát megelőző vizuális effektparádéval aládúcolt kalandfilm, mint egy habkönnyű vígjáték. Gondoljunk csak a felvezetésére. Alan Parrish évtizedekre eltűnik, a családja belerokkan, a cipőgyáruk bezár, a két szülő úgy kerül a föld alá, hogy úgy tudják, gyermekük örökre elveszett, a barátnő pedig – aki tanúja volt, ahogy a társasjáték magába szívja a srácot – azóta is kezelteti magát. Az a film nem hagyta veszni a drámát és a kalandot, és mindezek mellett egy családi filmhez képest igencsak erős atmoszférát teremtett. Az idei Jumanji meg képes olyan konklúzióval zárni két blőd akció közti karakterépítőnek szánt beszélgetést, hogy "örülj neki, hogy szexis vagy, az jó dolog".

Az akciókat sem tudnám érdemben dicsérni, mert teljesen súlytalanok és rajzfilmszerűek. The Rock akkora pofonokat osztogat, hogy a szerencsétlen rosszarcúak ötven méterrel arrébb esnek le tőle. Fizikai törvények nem léteznek, függőleges sziklafalon lehet motorozni, helikopterrel lehet driftelni, és nem utolsó sorban, minden következmény nélkül lehet elhalálozni, mert úgyis van egy következő életed, és minden mehet tovább, ahogy előtte. A film története képekben, kattints a galériáét, beszédes:

A számítógépes játékok koncepciójára felhúzott újfajta Jumanji még úgy sem üti meg a minimális szintet, hogy Kevin Hart és Dwayne Johnson előre predesztinálja a várható poénok pályagörbéjét, és hogy mit várhatunk a filmtől: direct to Disney Channel. 3/10

Persze, ha mindenképp vártok legalább egy pozitívumot a filmmel kapcsolatban, ám legyen:

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!