A nosztalgia egy olyasfajta fegyver, amivel csodákat, valamint oltári nagy csalódásokat is véghez lehet vinni. Nem könnyű használni, hiszen történjék bármi, a szívünkig hatol. Megszorítja, emlékeket idéz, boldoggá tesz, vagy ne adj Isten, fájdalmat okoz. Ernest Cline a 2011-es esztendőben papírra vetette a Ready Player One című nagysikerű regényének történetét, melyben a 80-as évek legikonikusabb játékai, karakterei, pillanatai kaptak helyet, s mindezt egy olyan modernkori, posztapokaliptikus jövőképbe helyezte, ahol a virtuális világ szebb és jobb, mint a környezetünk. De vajon mindenki számára élvezhető a történet, vagy ez csupán annak a generációnak nyújt maradandót, akik átélték a már említett korszakot? Vajon nincs-e túltolva a nosztalgia, és működik-e mindez ennyire töményen és sziruposan? Ezer meg egy kérdést lehetne feltenni még, de a választ csak akkor kapod meg, ha átéled az OASIS nyújtotta lehetőségeket.

Azonban még mielőtt Steven Spielberg-mozija elérne hozzánk, és filmként is megcsodálhatnánk Parzival óriási kalandját, lássuk, milyen volt számunkra a Ready Player One könyvként.  

Mikesi Tomi

Engem a könyv az első olvasása során gyakorlatilag az első néhány oldalával már levett a lábáról és egy nap alatt el is olvastam. Aztán néhány hete újra elolvastam, hogy a film megjelenésekor tisztában legyek, pontosan miről is van szó. És másodjára is ugyanazt az élményt élhettem át, amivel egyébként a sorozatok világában én a Stranger Things kapcsán találkozhattam először, vagyis, hogy hiába nem éltem a megidézett korban, a nyolcvanas éveknek egész egyszerűen olyan varázsa van, aminek nem tudok és természetesen nem is szeretnék ellenállni. A könyv legnagyszerűbb oldala ez, hogy minden oldalát átitatja ez a fantasztikus hangulat. Ha csupán regényként vizsgálnám, hasonló következtetésekre juthatnék, mint a Marvel filmek esetében, hogy legyen akármekkora szórakozás is, azért a körítés sokkal jobban működik, mint a sztori. Vannak hibái és gyengeségei, amik főleg akkor érzékelhetőek, amikor próbál komolyabb húrokat megpendíteni, ilyenkor zavaróan kilóg a lóláb, de ez valahol illik is a nyolcvanas évekhez és mivel ez a könyv igazából a geekekhez szól, a funkciójának tökéletesen eleget tesz. Ha valaki még nem olvasta volna, az minél hamarabb, lehetőleg a film megtekintése előtt tegye meg!

Creativ3Form

Annó nekem kimaradt a Ready Player One. Mármint amikor megjelent és sikert-sikerre halmozott, én még csak nem is hallottam róla. Aztán amikor megtudtam, hogy Spielberg filmet csinál belőle, utánajártam a dolgoknak, mára pedig már elolvastam háromszor, és nincs olyan momentuma, amit ne imádnék. Miért is van ez? Mert megvan benne minden, amire vágytam. A 80-as évekre jellemző elképesztő hangulat és atmoszféra, a fiatalos lendület, mely végig fenntartja az érdeklődést és egyszer se megy át a too much irányba, a szerethető karakterek, akikkel pár oldal után már együtt tudtam lélegezni és érezni, valamint az a tény, hogy geeknek lenni igen is nagyon jó. :-D Legyen szó filmről, sorozatról vagy játékokról, a kockaság egy olyan szintű magasiskoláját élhetjük át a történések alatt, ami alatt képtelenség abbahagyni a vigyorgást. Sőt. A legnagyobb fegyvere abba rejlik, hogy azokban az emberekben is feléleszti a fanság érzést, akik már rég az „én már túl öreg vagyok ezekhez” életérzés mindennapjaikban tengetik az életüket. Ez a fiatalkori feltámadás pedig odáig vezet, hogy miután az ember az utolsó oldal után visszateszi a polcra rájön, hogy mekkora kincset is talált. Hiszen bármikor újra és újra belevághat a kalandba és garantáltan nem fog unatkozni a sokadig újraolvasás után se. Nagyon izgatottan várom a filmet és bár az előzetesek után szinte lángolok a vágytól, hogy már láthassam, de azért a félelmeim is a felszínre kerültek, mert hiába írta a forgatókönyvet Ernest Cline, azt már most látni, hogy az átírások itt sem maradhattak el. Reménykedjünk benne, hogy nem estek túlzásba, és a geekségi mérő kimaxolása mellett azért a drámaiságot és az olykor komorabb hangulatot is vissza fogja tudni adni a film. Szóval egy szónak is száz a vége...I WAS BORN READY!

Lakat Barnabás

Elég "későn", tavaly ősszel sikerült csak elolvasnom a könyvet, amin mindenképpen át akartam rágni magam a film bemutatója előtt. Már az első pár oldal után a fejemhez kaptam, hogy miért is vártam vele eddig? Hasonlóképpen tudok fogalmazni a kötettel kapcsolatban, mint mikor Han Solo felnyesi a taun taun hasfalát, és a kiömlő belek penetráns bűze megcsapja, csak persze mindez pozitív kontextusba helyezve, szóval; gondoltam hogy jó lesz, de azt nem, hogy ennyire. Igazi magával ragadó, letehetetlen olvasmány, amit ha mégis meg kell szakítanod valamiért, utána epekedve várod, hogy végre folytathasd. Kell persze ehhez egyfajta beállítottság, a regényben megidézett, Ernest Cline által piedesztálra emelt korszak, a legendás '80-as évek popkultúrájának ismerete és szeretete, meg egy jó adag egészséges kockaság, de ha ezek megvannak, garantáltan nem fogsz csalódni. Néhol talán picit túlírt, gondolok azokra  a részekre, amikor Cline lexikonszerűen megmagyaráz bizonyos fogalmakat, amikkel a célközönség nagy valószínűséggel úgyis tisztában van, de ha mégsem, akkor ott lenne a kutatás öröme és izgalma, ami a regény cselekményének is a fő mozgatórugója. De ez csak egy apróság a mű rengeteg pozitívuma mellett. Egy nagyon izgalmas és szórakoztató történetbe ágyazott idézetgyűjtemény ez egy olyan korszakból, amiért tényleg lehet rajongani. A bravúr pedig az, hogy a megszámlálhatatlan utalás tökéletesen simul bele a cselekmény szövetébe, sőt sok esetben előre lendíti, ki is egészíti azt, emiatt nekem nem egyszer Tarantino hasonló elképzelés mentén mozgó munkássága ugrott be. És ez az, ami sajnos az író második regényében, az Armadában már nem működik olyan flottul, na de ez egy másik történet...
A DeLoreannel közlekedő író a tarka-barka és végtelenül szórakoztató felszín alatt pedig egészen komoly gondolatokat is feszeget, és valójában egy meglehetősen komor és rideg jövőképet tár elénk, melyre hőseinek válasza a totális eszképizmus. A Halliday Húsvéti Tojása utáni vadászat pedig nem puszta önfeledt játék, egy adott ponton pedig igazán veszélyessé, a főhőst testileg is átformáló küldetéssé válik, aminek nagyobb a tétje, mint gondolnánk. Kíváncsi vagyok, hogy a könyvnek ezt az aspektusát mennyire fogja majd átadni Spielberg adaptációja. Az mindenesetre bizakodásra ad okot, hogy a forgatókönyvet is Ernest Cline jegyzi. Ha pedig a film mégse váltaná be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeinket - bár kívánom, hogy ne így legyen - szerencsére a könyv attól még mindig ott lesz, hogy újra és újra alámerülhessünk az OASIS varázslatos világába, ha úgy tartja kedvünk. Igazi Geek Biblia.

Remy

Sosem voltam nagy könyvmoly, sőt… egész egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek olvasni, pedig lenne mit. Körülbelül két évvel ezelőtt hallottam először a Ready Player One-ról. Nem tudtam először, hogy eszik-e vagy isszák, de amikor megpillantottam olyan kifejezéseket, mint a geekorgia vagy a 80-as évek popkultúrája, akkor biztossá vált, hogy ennek neki kell ülnöm. Nem is vártam sokat, megrendeltem a könyvet online.
Mikor nekikezdtem és túljutottam az első néhány oldalon a döbbenet ült ki az arcomra. Egész egyszerűen nem hittem el, hogy létezhet olyan könyv, amit 100%-ban nekem írtak. Mintha Cline ismert volna és tudta volna, hogy miken nőttem fel, melyik az a korszak, ami kialakította a filmes ízlésemet és ami a legközelebb áll a szívemhez. Ahogyan haladtam előre a könyvben és jöttek a különféle kikacsintások, easter eggek, olyasfajta tömény nosztalgiaérzés árasztott el, amit eddig soha semmitől nem kaptam meg. A történet és annak megvalósítása magával ragadott, Parzival karaktere pedig mintha én lettem volna. Geek, 80-as évek fan, kocka és filmbuzi. Hát b*szki ugyanazokat szerettük, hihetetlen. A könyvet mégis le tudtam rakni, mert egész egyszerűen nem akartam gyorsan túllenni rajta. Mi értelme lett volna egy nap alatt kiolvasni, ha az a pozitív töltet, amit a könyv ad, elnyújtható, kitolható hosszabb időre is? Lényegében online és offline kapcsolatot létesítettem a könyvvel, csakúgy, mint Parzival az OASIS-szal. Kellett néha az a pihenés, ami után újult erővel vághattunk bele a Húsvéti Tojás keresésébe. Sőt… a kutatás egészen odáig kiterjedt, hogy a könyvben feltűnő filmekből jó néhányat be is szereztem és elkezdtem ledarálni. Így végül arra a következtetésre jutottam, hogy engem hidegen hagynak az olyan kritikák a történettel kapcsolatban, hogy Cline túltolta, néhol szétesett az elképzelése, mert a történet szórakoztató, a megteremtett univerzum körítése szerethető és számomra olyat adott, ami felejthetetlen élménnyé varázsolta. Ezt át kell élni, EL KELL OLVASNI!