Az aktív rendezők között keresve sem lehetne elnyűhetetlenebbet találni Ridley Scottnál. Az angol legenda még 86 évesen is javában dirigál nagyobbnál-nagyobb produkciókon, ráadásul az ereje teljében lévők is megirigyelhetik a tempóját. Csak ebben az évtizedben már negyedik mozifilmjénél jár, ugyanakkor ezek közül kettő - Az utolsó párbaj, valamint A Gucci-ház - a Covid-sújtotta filmipar martalékává vált, míg a sokak által várt Napóleonja közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Így idei filmje, a karrierjének egyik legnagyobb sikerét elhozó Gladiátor folytatása lehet az, ami fordíthatna a kockán és újra régi fényében tüntethetné fel Scottot.

Szüksége is lenne rá, hiszen a Gladiátor 2 költségvetése részben a számítógépes effektekben bővelkedő mivolta, részben pedig az amerikai színész- és írói sztrájkok következményeként igencsak elszállt, egyes hírek szerint legalább 250 millió dollár lett, de olvashatók 310 milliós összegek is. Ez pedig azt jelenti, hogy a filmnek legalább 800 millió dollárnyi jegybevételt kellene hoznia a nullszaldóhoz, a nagyjából harmadannyiból készült első rész bevételének a dupláját. A cél elérését az is megnehezítheti, hogy a moziba járók száma folyamatosan csökken, sokan választják inkább az alternatív/otthoni filmfogyasztási lehetőségeket.

Nézői szempontból természetesen ez másodlagos, maga a film az, ami igazán számít. Ebben a tekintetben az első Gladiátor rajongói egyszerre örülhetnek is, meg nem is. A folytatás jó néhány szempontból követi 24 évvel ezelőtti elődjének formuláját, legyen szó akár a fő konfliktusról, a történet struktúrájáról, vagy akár a harcok dramaturgiai megvalósításáról. Ráadásul amolyan hollywoodi szokásrend szerint ebben a folytatásban is érvényesül a nagyobbat és még többet elve. Nem is feltétlenül lenne ez baj, de éppen az első részhez való viszonyulása végett a film közben lépten-nyomon beugrott, hogy ilyesmit már láttam korábban valahol, csak akkor és ott sokkal jobban működött.

Ilyen példának okáért rögtön a főszereplőt, Luciust megformáló Paul Mescal, aki láthatóan igyekezett mind fizikálisan, mind pedig hanglejtésében felnőni Crowe alakításához, de sajnos jobban sikerült epigonnál többre nem értékelném, mert egyszerűen nem volt meg alakításában az a vásznat leuraló jelenlét, amiért anno az ausztrál színészt Oscar-díjjal jutalmazták. Hasonlóképpen Phoenix Commodusát sem sikerült igazán pótolni, noha őt ráadásul két császárral is (Geta és Caracalla) próbálták. Továbbá fontosabb szerepet a manapság igencsak felkapott Pedro Pascal és a mindig kiváló Denzel Washington is kapott, de igazán maradandót nekik sem sikerült alkotniuk, noha utóbbinak azért voltak jobb pillanatai Macrinus szerepében.

A színészek mentségére szóljon, hogy a forgatókönyv sem segített nekik, hiszen míg a nagy előd számos közönségkedvenc momentuma a kiválóan megírt szövegeknek is köszönhető, addig ebből a felvonásból aligha fognak évekkel később is idézgetni. Mintha David Scarpa forgatókönyvíró is érezte volna ezt, hiszen nem is egy olyan jelenet volt, ahol karakterei azzal kezdték monológjukat, hogy ők bizony nem a szavak emberei. Majd ezt igazolandó nem is sikerült emlékezetes beszédeket tartaniuk. 

A sztori egyértelmű mélypontja viszont annak az utolsó harmada, az, amiben a legnagyobb mértékben tér el az első résztől. Ekkor igyekeztek másabb mederbe terelni a cselekményt, de igyekezetük kapkodásba ment át és a film egyszerűen önmaga paródiájává vált. Írhatnám, hogy talán egy bő órával hosszabb játékidő mellett ezen gondolatuk is megvalósítható lett volna, de a Gladiátor 2 így is közel ugyanolyan hosszú lett, mint az első rész, viszont ég és föld a kettő film közötti karakterábrázolások mélysége, tehát az a plusz egy óra alighanem csak további időpazarlás lett volna. 

Ebben közrejátszhatott, hogy hiába emelték meg a csaták volumenét, ha azok a gyakorlatban többnyire megmaradtak üres látványelemeknek, amik dramaturgiai szempontból alig tudtak hozzáadni a filmhez. Pedig ezen a téren tényleg igyekeztek emelni a téteket: az amfiteátrumokban a gladiátorok több ízben vadállatokkal is megküzdöttek, de emellett még vízi csatára is futotta a büdzséből. A kevesebb viszont néha tényleg több, mert a Gladiátorhoz hasonlóan a legjobb küzdelmek itt is azok voltak, ahol a néző számára jobban megismert harcosok estek egymásnak egy az egy elleni küzdelemben és nem pedig az epikusnak szánt tömegjelenetek.

Nehéz helyzetben vagyok, mert ugyan rossz filmnek egyáltalán nem mondanám a Gladiátor második részét, ugyanakkor a legerősebb aspektusait éppen az első rész másolásának vagy újragondolásának köszönheti, márpedig ez esetben egyszerűbb újrázni a klasszikust, mint annak a gyengébbik változatával próbálkozni. Főleg, ha utóbbi teljesen szétesik a végére, míg a klasszikus éppen ott tudott csak igazán kiteljesedni. 6,5/10