Olyan időket élünk, amikor egy új Star Wars filmre már nem éveket, vagy adott esetben évtizedeket kell várni, csupán hónapokat. Mire kijön a legutóbbi rész Blu-Rayen vagy DVD-n, a mozikban már harsog a fanfár és gördülnek a betűk a következő részhez. Eszemben sincs ezt senkinek felróni, hiszen SW filmből aztán jöhet vakulásig, de felmerül a kérdés, kellenek-e ezek mellett a spin-offok, mellékszálak, eredettörténetek, és az egyszemélyes gitárszólók is? Két éve Gareth Edwards nyilatkozott az ügyben a Zsivány Egyessel, ami persze a közelében sem volt a legjobb SW epizódoknak, mégis volt benne valami esszenciális Star Wars, még úgy is, hogy szinte a film legvégéig kellett várni rá, a válasz tehát ez esetben, igen. A Solo: Egy Star Wars-történet viszont épp most szállít nekünk a mozikba egy ellenvéleményt.
A Solo nem nagyon akar Star Wars film lenni. Nyilván muszáj volt beletuszkolni néhány helyen a szériára jellemző motívumokat, de ha nem írnák ki az elején, hogy most épp melyik galaxisban járunk (hát a messzi-messziben), a Solo minden további nélkül mehetne a látványos, de teljesen generikus Halálkúrák és Valeriánok homogén finomfőzelékébe rántásnak, mert ez is csak addig finom, amíg eléd nem rakják, ez pedig valahol szomorú, nagyon szomorú, és egyben felvillantja a Disney-módszer veszélyeit is. A filmek ilyen mértékű sorozatgyártása ugyanis már nem csak a Mekiben és az ajándékboltok polcain árusítja ki a brandet, de a mozikban is. Amikor pedig a közgazdaságtan és a marketing a kellő mértéknél jobban beleszólnak a filmgyártásba, abból sosem sülnek ki jó dolgok.
Aztán itt van még az a teljesen abszurd fordulat is, hogy Ron Howard - aki elvitathatatlanul összehozott pár jó filmet, de ismerjük be, inkább a biztonsági játszmákban érzi otthon magát - félúton átvette a rendezést a Phil Lord/Chris Miller rendezőpárostól, hogy egy olyan egyedi látásmódú, látnokian lehengerlő film után, mint az Inferno (itt kell nevetni), vászonra vigye a messzi-messzi galaxis legvagányabb űrcsempészének eredettörténetét. A határidő szorít, a pénz fogy, a filmnek el kell készülnie. Így vagy úgy.
Az itt a fő probléma, hogy rettentően lapos a forgatókönyv, pedig a Lawrence Kasdan név minden Star Wars rajongónak ismerősen csenghet. Hiába vannak rendben a színészek (Lando messze a legjobb karakter, minden szempontból, Han Solot is ideértve) a szájukba adott mondatok által visszafejlődnek gyári, TV-filmes alapállapotra. Nem mellesleg a Star Wars fontosabb szereplőiről mindenki első pillantásra tudta, hogy kicsodák, egyszerűen azért, mert jól megírt, rendesen kitalált, viszonylag egyszerű, archetipikus karakterek voltak. Han Solo figurájára ez hatványozottan igaz. Nem biztos, hogy jó, ha alakját újabb rétegekkel, újabb magyarázatokkal látják el, mert ezzel fennáll a veszélye, hogy elveszíti karakterének központi sármját adó, rejtélyes bajkeverő mivoltát. Az olyan dolgok, mint, hogy miért lett a neve Solo, hogy tett szert a későbbiekben használt jellegzetes formájú pisztolyára, vagy hogyan akadtak össze Chewbaccával és a Sólyommal, olyan pillanatok, amikre mindannyian kíváncsiak vagyunk, de valójában sosem akartuk látni őket a vásznon. Egy jól előadott mutatvány a leleplezése után csak egy cirkuszi látványosság.
Ami viszont sokaknak meglepetés lehet, hogy Alden Ehrenreich kifejezetten egy olyan pontja a filmnek, ami olykor elég jól működik. Többször mutatja meg nekünk az idétlen vigyorgását, mint kéne, és azt sem mondom, hogy egy pillanatra is elfeledteti velünk, ki az Ezeréves Sólyom igazi kapitánya, de hellyel-közzel képes felvenni Harrison Ford mimikáit, kiállását és karakterét. Nem tökéletesen, de bár volna oly egyszerű…
Aki egy galaxisközi űr-westernt, egy régi ivású kalandfilmet várt, egy kis Cowboy Bebop utánérzéssel (mint én) annak csalódnia kell, mert bár van benne klasszikus vonatrablástól kezdve párbaj és leszámolásjelenet, mégis hiányoznak a tovagördülő ördögszekerek, a feeling, a dög, a sárm. És legfőképpen a feszültség. Az akciórészek közül az előbb említett vonatrablós jelenet az egyetlen, amin izgulni lehet, az egy jól összerakott, hosszú szekvencia, – bár onnan is hiányzik a magas fordulatszám –, a többi viszont a langyos-közepes és a kiszámíthatóan fordulatmentes között ingázik. Ron Howard általában a drámával képes inkább ügyesen játszani, de hogy most még az is kimaradt a képletből, az már nehezen kimagyarázható.
A két kirúgott rendező eredeti elképzelése szerint a Solo egy pörgős, akció-komédia lett volna, de Ron búcsút intett a humornak, amiből végül csak annyi maradt meg, hogy megkaptuk a Star Wars univerzum legkínosabb droid szereplőjét, akinek frusztráló poénjai mellett C3PO majdnem kész Bill Burr. Szerencsére nincs sok jelenete.
Azt mondani sem kell, hogy már tervezik a folytatást, de szüksége van-e a világnak még egy Solo filmre ezek után? Ha tarolni fog a pénztáraknál (és ez a valószínű), akkor marad ez az irány, annak nem örülnénk. Ha érzékelhető lesz a negatív rajongói visszhang, amit esetleg a Disney-kastély monetáris bástyája is észlelni fog, felkérnek egy újabb bevált, biztos kezű rendezőt, aki csak annyira szedné ráncba a következő részt, hogy visszarántsa a mérleget a biztonsági zónába, de azzal megint nem járnánk túl jól. Adott a kérdés, létezik a rejtélyes erő-mitológia nélkül is jó Star Wars film, vagy nem? A válaszok egyelőre nem kielégítőek.
A film összefoglalva egyetlen gondolatban: a Solo lényegében maga a mindenki által jól ismert momentum, amikor Han és Csubi – hátuk mögött a fél birodalmi flottával – épp készülnek fénysebességre ugrani, de miután ráhúzzák a kart, az utolsó pillanatban hörögve leáll a rendszer, Han pedig csak annyit mond, “I have a bad feeling about this”. 5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!