Manapság rengeteg animációs film készül különféle technikákkal, amik közül talán a stop-motion lehet kivétel, hiszen kevés ilyesfajta filmmel találkozhatunk. Amikor viszont felüti a fejét egy stop-motion film, akkor az emberek egyből Tim Burtonre gondolnak, ami nem is csoda, mivel az ő munkásságra volt ez jellemző korábban. Ugyanakkor most a rendezői székben az a Chris Butler és Sam Fell páros ült, akik elhozták a 2012-es év egyik Oscar díjra jelölt animációs filmjét, a ParaNormant.

A történet a fiatal horrorfilm fanatikus Normanről szól, aki megszállott rajongója az említett műfajnak. Talán nem is véletlenül, hiszen ő az egyetlen a városban, aki képes társalogni a holtakkal. Ezt persze nem nézik jó szemmel az emberek, és kiközösítik. Sokan gyogyósnak is tartják, kivéve a szintén kirekesztett Neil-t, aki megpróbál összebarátkozni Normannel. Egyik nap azonban a sötétség lesz úrrá a városon, mert a gonosz boszorkány átka feléleszti a halottakat, és az egyedüli ember, aki képes megmenteni a lakókat, az nem más, mint Norman…

Nem kertelek és már az elején kijelentem, hogy csalódtam a filmben. Személy szerint egy Oscar díjra jelölt animációs filmtől többet vártam. Unalmas és vontatott volt, ami egy szórakozás céljából készített alkotásnál óriási hibának számít. Pedig a megteremtett világ fantasztikusra sikeredett, és remekül ábrázolták a karaktereket, illetve a szörnyeket. Emellett a filmet úgy készítették el, hogy nem csak a fiatalkorosztályt célozták meg, hanem az idősebbeket is. Utóbbi rétegnek több klasszikus alkotásra való utalás lehet majd ismerős, míg a fiataloknak egyfajta üzenetet tartogat a film, ami nem más, mint az elítélés. Magyarán szólva ne ítéljünk el senki csak azért, mert más az érdeklődési köre vagy éppen nem úgy néz ki, mint egy top modell.

Sajnos a film ott rontotta el, hogy nem kapott egy „akció” dúsabb forgatókönyvet. Néhol megpróbáltak újítani, és ellőni 1-1 fordulatot, de összességében nem jött össze a rendezőknek. Nálam ez most nem lesz több, mint 6/10.