Dübörgő motorok, Ausztrália végtelennek tűnő országútjain száguldozó izomautók, az egyik lopott, a sofőr pedig egy őrült bűnöző, ám az őt üldöző rendfenntartók sem épp szokványosak. A kegyetlen hajsza végére aztán egy szófukar, leginkább westernhősre hajazó karakter tesz pontot, Max Rockatansky, azaz Mad Max. George Miller 1979-ben hozta tető alá dédelgetett álmát, egy nyers akciófilmet, az akkor még teljesen ismeretlen Mel Gibsonnal. Valószínűleg nem sejtette, hogy ezzel egy csapásra egy világsztárt, és egy kultuszfilmet is ajándékoz a világnak, de hogy ez így történt, azzal valószínűleg egy filmrajongó sem száll vitába.
Az első Mad Max film még nem egy posztapokaliptikus világot mutat be, inkább egy a világégés határán állót, amiben a társadalmi rend már kezd felbomlani. Az utakat gyilkos motoros bandák uralják, a rendőrség emberei felspécizett járgányokkal járnak, de nincsenek túl sokan, székházuk pedig majdhogynem romokban áll. Az egyértelmű, hogy valami nagy baj van, de konkrét információkat nem kapunk. A filmnek egyébként ettől nagyon erős, némileg nyugtalanító atmoszférája lett. Sztori szempontjából a Mad Max a bosszúfilmes vonalat erősíti, miután a motoros banda tagjai végeznek Max legjobb barátjával, majd a családjával is, kezébe veszi az irányítást és revansot vesz sérelmeiért, ettől kezdve pedig ő is törvényenkívüliként – már amennyire ebben a fiktív világban még élnek és számítanak a törvények – rója a kietlen utakat. Miller alkotását sok helyen egyszerűen carsploitationnek titulálják, aminek van igazságalapja, és valószínű, hogy a grindhouse mozik kedvelt éjszakai csemegéje volt, de kiállta az idők próbáját, és kiemelkedett az akkori kétes értékű, alacsony költségvetésű „mocskos mozik” tömegéből. Ha már itt tartunk, akkor egyébként az úgynevezett ozploitation filmek csoportjába is besorolhatnánk, ez egy igen különös pszeudoműfaj, vagyis inkább csak egy címke, melyet az ausztráliai vidéket bemutató – értsd: ott forgatott - zsánerfilmekre aggatnak rá. Igen, ilyen is van.
A stáb 12 hétig, roppant alacsony költségvetésből gazdálkodva forgatott (350 000 $), ezt javarészt a rendező spórolta össze sürgősségi orvosként kapott fizetéséből. Bizony, eme klasszikus alkotója nem volt hivatásos filmes. Ide kapcsolódó érdekesség, hogy a főhős egy 19. századi patológus, Carl von Rockitansky után kapta a nevét. Részben Miller orvosi múltjából fakad az is, hogy az ütközések olyan bitang jól néznek ki, és egyszerre sokkolóak, valamint az akciófilmek kedvelői számára szemet kápráztatóak, hiszen míg praktizált rengeteg autóbaleset helyszínén járt, tudta, hogy milyen is az a valóságban. A tervezett autósüldözések cirka 20%-át le sem tudták forgatni, csak Max, és Gooze hord valódi bőr ruhákat, mindenkit rendes szerkóval ellátni túl drága mulatság lett volna. A két legmókásabb dolog, amit az alacsony büdzsé szült a nyitó üldözésben látható, a kisbusz, amit ripityára törnek a rendező sajátja volt, a lakókocsi pedig, ami hasonló sorsra jut, az egyik barátjáé. Kölcsönkérte hétvégére, azt valószínűleg nem közölte a jóemberrel, hogy mire kell neki. De mindegy is, a kár busásan megtérült. Ugyanakkor a Mad Max volt volt az egyik első ausztrál film, amelyet szélesvásznú anamorfikus lencsével forgattak le.
Az eredetileg belső piacra szánt filmben a leghétköznapibb ausztrál nyelvezetet beszélik, gyönyörű ausztrál akcentussal, éppen ezért amikor a filmet először mutatták be az Amerikai Egyesült Államokban, az American International Pictures átszinkronizálta amerikai-angolra, mivel attól féltek, hogy a nézőknek nem tetszene a szereplők túl erős akcentusa, sok ausztrál kifejezést esetleg nem is értenének. Az eredeti ausztrál változat végül az MGM forgalmazásában került rövid időre az amerikai mozikba.
Az első Mad Max tipikus első film, olyan értelemben, hogy megvan benne minden, ami véleményem szerint a jó, és általam kedvelt első filmekre jellemző. Viszonylag rövidek, nincsenek üresjáratok, felesleges részek, tökéletes mozgóképes egységet alkotnak, melyek egészét áthatja valami olyan atmoszféra amit nehéz szavakkal leírni, az adott mű sajátja. Lásd még Evil Dead. De egyszerűbben úgy is fogalmazhatnék, hogy látszik rajtuk a lelkesedés, a filmezés, a filmek iránti szeretet.
Az apokalipszis után
A második rész az, amely igazán műfajteremtő volt, gyakorlatilag az egész posztapokaliptikus szubzsáner erre a műre épül, az akkori olasz koppintásoktól kezdve, John Carpenter Menekülés New Yorkból című, némileg túlértékelt klasszikusán keresztül egészen az Eli könyvéig. Meg kell jegyezni azonban, hogy bár ez a legismertebb és általában origóként aposztrofált posztapokaliptikus akciófilm, előzménye ennek is van, a jóval kevésbé ismert 1975-ös A fiú és a kutyája című, bizonyos L.Q. Jones által rendezett film, az akkor még tejfelesszájú Don Johnson főszereplésével. Eme film nagy hatással volt George Millerre, és egy atomháború, konkrétan a negyedik világháború után játszódik, az itt bemutatott világra nagyon hasonlít az, amit Mad Max 2-ben, és utána még ki tudja hány filmben láthattunk. Az alapvető különbséget a felspécizett járművek, a nyersesség és az akcióközpontúság adják. Tulajdonképpen ezek azok a dolgok, amiket Miller hozzáadott az általa kedvelt disztópikus világképhez, így létrehozva egy hivatkozási pontot.
Max ebben a filmben már teljesen kiégett, cinikus, pusztán a túlélés hajtja, felspécizett rendőrségi kocsijával járja a pusztát, melynek csomagtartójába két hatalmas üzemanyagtartály van applikálva, a nafta ugyanis nagy kincs a sivár földön. Egyetlen társa egy kutya, hogy ő miként szegődött hozzá, arra majd visszatérek. A western elemek a folytatásban már sokkal egyértelműbbek, ez alapvetően a környezetből adódik, a modern Ausztráliát az atomháború vadnyugattá redukálta. A különbség tényleg csak annyi, hogy a lovakat mindenféle bizarr, a sivatagi lét viszonytagságaihoz igazított járműre cserélték. Max pedig a szófukar, magányos hős archetípusát testesíti meg, aki belovagol, esetünkben begurul a kisvárosba, amit egy rabló banda sanyargat, hogy aztán némi huzavona után rendet tegyen. Már amennyire hősnek tekinthető, céljai ugyanis önösek, míg a westernekben a hasonló karakterek általában némi arany reményében cselekedtek, addig Max benzin fejében teszi azt, amit tesz. Kezdetben legalábbis. A forgatókönyvírók, Terry Hayes, Brian Hannant, valamint George Miller egyébként Kurosawa szamurájfilmjeiből merítettek inspirációt, melyek ugyebár táptalajul szolgáltak sok westernfilmnek – Hét szamuráj – Hét mesterlövész – hogy csak a legismertebb példát említsem.
A költségvetéssel itt már nem voltak gondok az első rész sikere után mindössze két évet kellett várni és már a mozikba is került a folytatás, mely egészen addig a legköltségesebb Ausztrál filmnek számított. Kapunk is monumentálisnak mondható, jeleneteket, sok emberrel és járművel, hatalmas díszleteket, és bitang jó autósüldözéseket. A film végén látható annyira jól sikerült és meghatározó, hogy Neil Marshall szinte egy az egyben újra is forgatta azt 2008-as Végítélet című szórakoztató zagyvaságához.
Az ausztrál változat címe egyszerűen Mad Max 2. Amerikában The Road Warrior címen futott az első Mad Max filmet kevésbé ismerő amerikai közönség miatt. Nemzetközi forgalmazásra a két cím kombinációjaként a Mad Max 2: The Road Warrior címet kapta.
A film elején látható, a civilizáció pusztulását régi filmkockákkal bemutató és a háború eseményeit elmesélő bevezető csak a nemzetközi forgalmazásra szánt változatban szerepel. Ebben a rövid montázsban néhány 56-os forradalomról készült felvétel is látható. Az eredeti ausztrál változatban csak közvetett utalások vannak arra vonatkozóan, hogy a civilizáció egy nagy háború miatt teljesen elpusztult volna. Ezek Lord Humungus égésre, vagy sugárhatásra emlékeztető fejsérülése, valamint alvezérének, Weznek szóló mondatai, miszerint mindnyájan vesztettünk olyanokat, akiket szerettünk.
Mad Max light
A Mad Max trilógia általában nem nagyon osztja meg a rajongókat. Legtöbben a második részt tartják a széria legjobbjának, (nekem ettől függetlenül az első a kedvencem) a harmadikat pedig a leggyengébbnek. Ezzel viszont egyetértek. A Mad Max filmek elholivúdiasodásának’ lehetünk szem és fültanúi. Azt azért megjegyezném már az elején, hogy ezzel együtt is egy teljesen korrekt és szórakoztató filmmel van dolgunk. Na de! Az első dolog, ami szembetűnik, hogy a korhatár besorolás már nem R, hanem PG-13, ebből kifolyólag az előző két rész nyers brutalitásának búcsút inthetünk. Ebben a részben Max nem is öl meg senkit. Eredetileg egy elveszett gyerekekről szóló film készült volna, az előző részek nagy sikerén felbuzdulva döntöttek úgy élelmes producerek, hogy ebből valahogy Mad Max filmet kéne fabrikálni. Ez meg is történt amerikai tőke, és amerikai színészek bevonásával, úgy hogy a gyerekes téma is megmaradt. Bartellváros úrnőjét Tina Turner alakítja, ijesztő frizurával, ráadásul állandóan hangulatingadozásai vannak és valószínűleg rohadtul nem tudja, hogy mit is akar, mert hol meg akarja ölni szerencsétlen Max-et, hol a pártját fogja. A végső nagy üldözés után például egyszerűen elbúcsúzik tőle egy bájos mosoly kíséretében. Mire fel volt akkor az egész hajcihő?
A filmet eredetileg egyedül George Miller rendezte volna. A forgatás előtt azonban Byron Kennedy, a film producere és Miller jóbarátja helikopterbalesetben meghalt, úgy tartják, éppen a film egyik helyszínének keresése során. George Miller ezek után elveszítette az érdeklődését a készülő film iránt, végül George Olgivie ausztrál rendezővel közösen készítették el azt. A jelenetek túlnyomó többsége Ogilvie munkája, Miller az akciójeleneteket forgatta. A zene is más lett, szelídebb, lágyabb, ahogy az egész film. Brian May, sokszor nyugtalanító, elidegenítő taktusait, melyeket az első két részben hallhattunk Maurice Jarre szerzeményei váltották fel.
Max kutyája
Megígértem, hogy szó lesz még Max 2. részben feltűnő kutyájáról, akivel főhősünk testvériesen megosztja a kutyakaját. Létezik egy 2011-es Paul Miller által rendezett alig 10 perces rövidfilm, melynek címe Mad Max Renegade. A címszereplőt természetesen nem Gibson játssza, hanem Liam Fountain. A film azt mutatja be, hogyan találta Max a kutyát. Kellemes kisfilm ez, Brian May eredeti zenéjét használták hozzá, és hangulatilag olyan, mint az első rész. A Youtube-on szabadon megtekinthető.
Mit hoz a jövő?
Apokalipszist reméljük nem, új Mad Max filmet viszont már biztosan. Készül ugyanis a Mad Max – Fury Road! A negyedik rész ötlete már a nyolcvanas években felmerült, csak financiális okokból kifolyólag nem lett belőle semmi, a harmadik, gyengébb epizód után gondolom nem akartak kockáztatni. Miller aztán 2003-ban hozakodott elő újra az ötlettel, a költségeket 100 millió dollárra becsülte, amit senki nem akart finanszírozni, így megint csak nem lett belőle semmi. Felmerült aztán az is, hogy akkor animációs filmként készül el a negyedik rész, Mel Gibson szinkronhangjával. Az viszont biztossá vált, hogy valaha lesz is új élőszereplős film, abban már nem ő fogja eljátszani Max-et. 2009-ben vált biztossá, hogy elkészülhet az új film, és Miller keresi a színészeket és helyszíneket.
A Fury Road nem Ausztráliában forog, ennek oka, hogy évtizedek után váratlanul csapadékosabbra fordult az időjárás, és a kopár tájak kizöldültek. A forgatási helyszín így Namibia lett. Max szerepét ezúttal Tom Hardy ölti magára, aki szerintem kitűnő választás. Szerepel a filmben Charlize Theron, valamint ha az imdb nem hazudik, akkor maga Mel Gibson is, aki egy Drifter nevű karaktert fog eljátszani. Az interneten már rengeteg forgatási képet láthatunk, el leszünk halmozva jobbnál jobb, és nagyon merész posztapokaliptikus járgányokkal. Hangulatilag gyaníthatóan a második részre fog leginkább hajazni. Bemutató, ha minden igaz jövőre lesz, én tűkön ülve várom.
