Miután Stallone az egyik kedvenc akcióhősöm, és Robert De Niro az egyik legnagyobbra tartott színész a szememben, egyértelmű volt, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Jake La Motta és Rocky Balboa bunyója, avagy Robert De Niro és Sylvester Stallone újra ringbe száll, hogy a boksztörténelem legnagyobb és legeredetibb meccsét játsszák le. Peter Segal ugyan nem teremtett új műfajt, de a két főszereplőnek hála a filmje igen csak ütősre sikeredett.

Henry 'Razor' Sharp és Billy 'The Kid' McDonnen egykor nagy bajnokok voltak. Mind a két ökölvívónak egy-egy veresége volt a sikeres pályafutások során, amit egymástól szenvedtek el. A döntő meccsre azonban nem került sor, mert Razor bejelentette a visszavonulását. 30 évvel később egy ártatlan „munka” során ismét egymásba botlanak, és a mindig pörgő Dante Slate Jr. megszervezi a mindent eldöntő 3. meccset…

Mit lehet elvárni egy efféle bohóckodástól? De Niro ismét hülyét csinál magából? Stallone sosem tudja letenni a bokszkesztyűt? Csodák csodájára a bohóckodás jól sült el, De Niro ugyan hülyét csinált magából, de ebben az esetben ez bizony elnézhető volt neki, illetve kijelenthető, hogy Stallone tényleg nem tudja letenni a kesztyűt, de látva a kondiját, nem is biztos, hogy ezt meg kéne lépnie. A kiütés hatalmas meglepetésre egy pofás és jó vígjáték lett, amiben a két főszereplő, valamint Alan Arkin is brillírozik.

De tényleg… akárhogy is nézem nem lett kínos a vénemberek bunyója, sőt sok küzdősportos film megirigyelhetné azt a végső összecsapást. Emellett a beharangozott poénkodás is úgy sült el, hogy a film végeztével meg sem fog fordulni a fejünkben, hogy ezt kár volt megnézni. Az egysorosok ütnek, az öregek játszadozásai fantasztikusak, és ezek mellett már az sem tud zavaró lenni, hogy a történetben hatalmas sablonokat lőnek el. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ennél a filmnél nem is maga a történet a lényeges, hanem az, hogy egy jutalomjátékot kapunk 3 kivételesen nagy színésztől, akik saját magukat, valamint minket is szórakoztatnak a játékidő teljes egésze alatt.

Természetesen egy sportfilmnél – részben talán annak is tekinthető – elengedhetetlen a drámázás is, ám itt pont annyit kapunk csak belőle, ami még nem lesz zavaró egy, főként vígjátéknak tekinthető filmnél. Segalnak pirospont jár a kisebb nagyobb utalásokért is, amik mindenképpen kellettek egy jó kis nosztalgiázáshoz.

Végezetül tehát a Kiütés egy korrekt és vicces vígjáték, amit csak ajánlani tudok, mind a Stallone és mind a De Niro rajongóknak, de igazából minden olyan embernek, aki szereti a könnyed poénkodást. Nem lesz az év filmje, de kellemes meglepetésnek bizonyult. Na, most már szólhat ismételten az AC/DC és a Dropkick Murphys! 7/10