A producerek között felcsillan Judd Apatow neve, és mindjárt máshogy állsz hozzá. Mondjuk, ha itthon nem arra törekedtek volna, hogy valahogy a címbe erőszakolják a feltételezett szinopszist (szerelemre, hangszerelve), akkor erre nem a főcímig kellett volna várni.

Az ír John Carney kapott egy lehetőséget, hogy nagyágyúkkal forgathasson, Amerikában, még ha a kritikailag agyonméltatott Once már 2006-ban napvilágot látott. John Carney zenész (3 évet basszerozott a Frames-ben, ha ez számotokra mond valamit): már régebben is szerzett zenét saját filmjéhez, és ez most sem történt másképp. Mindemellett pedig már eleve zenéről regél: fogja a depressziós producer Mark Ruffalot, mint hobbi alkoholistát, útját ütközteti a frissen ejtett Keira Knightleyval (aki jobb zenész, mint exe, a Maroon 5 frontembere, mégis ijesztően vicsorog), és együtt elkészítik sufni lemezüket, New York utcáin, mindazok autentikus (?) hangzásvilágával.

Érdemes-e mostani páciensünket echte romantikus vígjátékként emlegetni? Nem. Vissza is kanyarodhatunk a címhez: a Begin Again az újrakezdések tanmeséje (még ha igazából nem is erre, hanem az első jelenetek többszöri elbeszélésére utal), ebben pedig egy elég kellemes, mosolycsalogató zeneipari szál foglal helyet (persze csak ha éppen nem Adam Levine szerencsétlenkedik a kamera előtt), egy viszonylag visszafogottabb, szerényebb, de legalább észszerű érzelmi vonallal az oldalán (persze csak ha éppen nem Adam Levine szerencsétlenkedik a kamera előtt, megint). Míg előbbi pont egy lépéssel a jó irányba van attól, hogy nézőit botfülű dilettánsnak nézze – hiszen nem ez volt a cél, maga a film is szemberöhögi magát, elvégre utómunka nélkül BIZTOS jól szól az a hegedű a sikátorban -, utóbbi magában hordoz némi kellemetlen bájt, a szó nemnegatív értelmében. Mert hiába meghitt a közös éjszakai zenehallgatás a belvárosban, szerencsére annál azért valamivel összetettebb kémia forog a karakterek között, mint hogy látatlanban összehozzuk a fiút a lánnyal, még mielőtt egy képkockát is látnánk.

Vicces, mert ennyi, nincs tovább, és még jól is szórakoztam. Miért? Lehet, hogy nem létezik az az Apatow-varázs, amit feltételezek a színfalak mögött, mégis volt valami, ami kölcsönzött annyi (hozzá képest jelentősen visszafogottabb) pimaszságot, amennyivel a humor lazán a jó ízlés határain belül ingázhat. Így pedig a film kiemelkedhet a blőd romkomok közül, sokkal inkább az Igazából szerelem súlycsoportjába rangsorolva önmagát. Aztán ki tudja, lehet csak annyi a titok, hogy valahol mindenki Mark Ruffalora akarja inni magát, aki, ha ilyen fergeteges formában bírja tartani magát a következő Marvel-passzusig, simán kinövi szuperhősként újradefiniált személyazonosságát, és immáron szélesebb körökben is többnek tarthatják meg nem értett méregzsáknál. 7/10