Eltitkolt gyöngyszemre lelni az elmúlt évek animációs forgatagában ritka, mégsem lehetetlen küldetés. Ahogy változik a közvélemény popkulturális állásfoglalása, úgy nyílhat szélesebb perspektíva is a kínálat felé, és nem fog elsuhanni a figyelem afelett, ami nem Disney, nem Pixar, de legkevésbé nem idióta beszélő lajhár. De az is lehet, hogy már mindenünk tele van azzal, hogy az idei év kasszasikerei között csupán folytatások és spinoffok képviseltetik magukat rajzfilmek terén, és a Kaze Tachinu (Szél támad), valamint a végtelenségig elborult Lego Movie kivételével egy valós unikumra sem bukkanunk igazán. Akár előbbi, akár utóbbi indok fog beigazolódni, úgyis elkezdünk kutakodni régebbi mesék irányába, ösztönözzön erre pozitív visszhang, vagy éppen valamilyen jubileum. Mindkét tényre kiváló példa Brad Bird első egészestés bemutatkozása 15 évvel ezelőttről, amikor is még messze volt a Pixar-nál való debütálása (Incredibles). Ráadásul nem csak időileg, de lelkileg is jócskán: a Szuper haver (az érzékenyebbeknek Iron Giant) úgy tud a legjobb barátod lenni, hogy közben a nyakadra küldi a kormányt, atomháborúval fenyeget, viszi a kocsit, és még a mókust sem engedi a pajtába. Csak egy szovjet óriásrobotot.

Hát kívánnátok még a fentieknél is viszontagságosabb körülményeket a siheder Hoghart számára? Pedig ő az, aki felleli a kisvárosi szóbeszédek központjában álló orosz csúcsfegyvert, mégis a segítségére siet, akármennyire is abszurd kezdeményezés ez egy kiscsókától egy irdatlan acéltömeg árnyékában. Az éjszaka tilosban járkáló Hoghart viszont pillanatok alatt megérteti magát az óriással, tanítani kezdi, és egy meg nem értett szeméttelepi roncsművész udvarában rejtegeti, és nem csak keményen dolgozó és aggódó anyja elől, hanem egy őrült ügynöktől is, de még inkább a rémisztő világító szempárról ijedten pletykáló kommunától. Aztán ki tudja, lehet, hogy félelmeik jogosak, és Hoghart végül a hidegháború rideg szovjet téglájává avanzsálódik. Ez utóbbi kimenetel azonban mégis életidegen egy kisfiútól, aki mindössze annyit fog fel az érpattanásig feszülő nemzetközi helyzetből, hogy ha elbújik a pad alá és feje fölé teszi kezeit, túlél minden atomtámadást. Ugyanakkor ezen hiányos kompetenciák között tornyosulhat ki a jól ismert gyermeki naivitásból fakadó nyitottságra való hajlandóság: míg mindenki legyőzhetetlen kolosszusként emlegeti, addig Hoghart azonnal a „havert” látja a robotban, érdeklődik iránta, képzi, óvja, védelmezi, sőt még nyilvánvaló képregényes alul műveltségével is kezd valamit, és szuperhős ideológiákkal ruházza fel. 

Mit is mondhatnék, nem éppen gyenge mutatvány ez egy hidegháborús témát feldolgozó rajzfilmben – persze 1999-ben már nem is merész –, pláne nem túl szokványos helyettesítése a szovjet űrcsoda a nincstelen kóbor kutyáknak, abból is a semmi rosszat nem akaró, csupán törődésre vágyó fajtájának. Az pedig instant győzelem, hogy a fiú felfedező jelleme egy pillanat alatt átszáll a nézőre is, és a szíve szakad meg minden egyes pillanatban, amikor a robot és környezetének feszült ellentéte egy pillanat alatt ássa ki magát a felszínre, és a néző csak azért rágja a körmét, hogy a páncél belsejében tényleg egy igazi barát szíve dobogjon, ne pedig a szovjetek iszonyatos fegyvertára csörömpöljön, ami ellen maga a robot is küzd. Még akkor is fájhat az a szív, ha könnyen félrepozícionálható mivolta miatt is (tipikusan az a gyermeki bájba csomagolt, mégis felnőtt ríkató mese, kicsiknek, nagyoknak egyaránt) rövidre sikerült a rajzfilm. Pedig még annyi mindent végignéznénk ettől a fiú-robot párostól, hiába volt még így is embert próbáló sorsuk, és hiába sikerült Brad Birdnek minden jelentősebb gondolatot beleszuszakolnia ebbe a szűk másfél órába.

Lehet, most olvasol először erről az alkotásról, de ha mégsem, még akkor is felmerülhet benned a kérdés: hogy kerülhette el a világ figyelmét egy kritikailag agyonméltatott rajzfilm, ami nem csupán igényes animációval, de mély tartalommal is apellál? Habár megeshet, hogy Brad Bird számára ez jelentett zöld lámpás szabad utat a Disney garázsába, mégis fű alatt jelent meg a Szuper haver, amit akár a Warner nyúlszívűsége is indokolhatott egy olyan évtizedben, ahol a Pixar hosszú évekre definiálhatta magát, mint a rajzfilmipar koronázott technológiai császára, és mint emocionális atyaúristen egyaránt. Ma már ez nem történhetne meg: nem tartom túl valószínűnek, hogy még ma is alábbhagyó figyelemmel kerülhetne megjelentetésre egy Szuper haver-kaliberű mű, amiben úgy érvényesülhet a gyermeki báj és humor, hogy eközben a jelenkornak is lehetősége adódik beleszagolni a régmúlt rémült hangulatába. Pedig lássuk be, ahogy egy igazán báránylelkű robot is hallgat a szép, baráti szóra, úgy bárki más is hálás lehet azért, ha találkozhat egy ehhez hasonló elrejtett kincsre. Csak mutassa meg a kisebbeknek is, mondjuk egy aktuális Disney-agyrém két epizódja között. 9/10