Még mielőtt menthetetlen irányba siklott volna Denzel bosszúhadjárata, bekopogott a helyi Praktikerbe, és ezt a halovány produkciót majdhogynem a guilty pleasure irányába terelte.

Kár, hogy nem ez lebegett mindvégig Fuqua (Kiképzés, ugyancsak Denzellel) szeme előtt – igaz, valahol még azt is elhinném, hogy a szándék minderre meglett volna, csak hát az Expendables 2 írójának szkriptjével lófaszt se lehetett kezdeni. Mondom, elhinném, ha a rendező erre bármi erős indokkal szolgált volna a közelmúltban. Ehelyett mi történt? Ahol csak lehet, igyekeznek kimaxolni a személyiségzavar jeleit, és egyszerűen nem képesek konszenzusra jutni a hangvétellel kapcsolatban, ami hol átjön, hol nem. Például a brutalitás esetében is előjön ez a fajta kettősség, ami néhol színtiszta eyecandy, máskor viszont abszolút erőltetett. Elég széles skálán ingadozik a szórakozási faktor ezáltal, de bevallom, hogy hébe-hóba volt miért ujjongani. Erről majd később.

Az eredetiként szolgáló tv-sorozat 4 évadot élt meg. Teljesen lényegtelen, önmagában totál kezelhetetlen ez az információ, és a stáblistáig eljutva sem éreztem úgy, hogy most valami elfojthatatlan szándékkal csapnék fel egy kisokost a sorozatról. Sőt voltaképp azokat is megértem, akik fejüket vakarva próbálják megérteni, ugyan miért is kellett ehhez bármiféle alapanyag. Kissé érthetőbben: ez ugyan miért lenne remake? Ugyan rövidebb utánanézéssel fel lehet fedezni a kikacsintásokat, de a feldolgozás fogalmát még azok sem merítik ki (ezen a szinten pedig hatalmas mellélövés a magyar cím). Ha mégis, talán az sem érdekelne az égvilágon senkit, elvégre ez nem igazi negatívum. Az viszont már igen, hogy emiatt talán elvárna a néző némi unikumot, vagy egy-két sajátos stílusjegyet, melyek igenis definiálnának valamit az alapanyag mivoltáról. Csak hát nem igazán léteznek ilyenek: semmi jellegzetes nincs Robert McCall sztorijában, amit már nem láttunk vagy hallottunk volna. Na jó, az is igaz, hogy ez nem egy Denzel Washington-filmre érthető egyaránt.

A csupán nyomokban felfedezhető (gengszter)színészet – melyre a pózerkedés megfelelőbb kifejezés á la Marton Csokas (fonetika-náciknak Csókás Márton) –, az indokolatlan, gyengeelméjűek számára fenntartott lassítások, a motivációk tulajdonképpeni feledésbe merülése (mintha Chloë Grace Moretz megszűnne létezni), továbbá megannyi gyengeség ellenére mégis ott motoszkál a fejemben, hogy a Védelmezőt sokkalta szórakoztatóbbnak szánták, és ez néhol sikerült is. Erre kitűnő bizonyíték a film utolsó taktusa, ahol Denzel Washington úgy tesz rommá mindenkit egy teliberakott barkácsáruházban, mintha mindez nyílt hadüzenetként szolgálna Liam Neeson számára, ezzel kihívva őt egy élet-halál párbajra. Csak remélem, hogy ezt egy zsíros producer is levette. 6/10