Betűzni semmiség – gondolná bárki. Gondolom én is: mindannak ellenére, hogy a spelling bee ezen a kontinensen, pláne itthon, a gyermekkort azon sok jobbá tehető élményeinek egyike, melyekben természetesen egyikünknek sem lehetett része, akármikor is találkozok a jelenséggel, kívülállóként holmi gyerekjátéknak tűnik mindcsupán. Aztán persze mindig rájövök, hogy 1) a „magyarnak-magyarul” közelébe se ér az „angolnak-angolul”-nak (ne várjatok logikus magyarázatot); 2) már határozottan nem járok általánosba.

Ahogy Jason Bateman sem, és az a hetedik osztály is régen lehetett már, lévén 40 évesen ennél magasabb iskolai képzettséggel nemigen rendelkezik, mégis - kijátszva a szabályzatot -, mellkasdöngetve alázza a kerületi, majd országos betűzőversenyt, legalábbis ami filmbéli karakterét illeti. A valóéletben már bőven van sütnivalója: szépen előkapta a feketelistás szkriptet, és önönmaga vezényelte le a vígjáték direktori munkálatait. Ez lehetett talán a legjobb dolog, ami az egyébként zseniális alapkoncepciójú, közben kissé sivár forgatókönyvvel történt. Bateman-nél nagyobb suttyót nagy valószínűséggel már nem fog kitermelni az idei ipar, melyet a film az év egyik legtahóbb felvezetésével is simán igazolt: el tudom képzelni a forgatást, ahogy a színész-rendező nyájasan kiosztja az instrukciókat, majd a kamerák előtt hirtelen átalakul, és csak fröcsög (de tényleg) szűk másfél órán keresztül.

Azonban szórakozásunk forrása bőven kimerül ebben az egyetlen, de legalább tág dimenzióban. Úgy tűnik, mintha ennél több szándék nem is fért volna ebbe az alkotásba (ami sajnos tényleg a fenti magyar címet viseli nevéül, feltételezve, hogy valaki igenis használja ezt a szószerkezetet), Bateman mégsem érdemel ezért korbácsot, mert amit művel, az közel sem annyira pitiáner, mint amilyennek első látásra tűnik. Talált egy igazi szemétláda ötletet, a hangvétel is ördögi, de ez nyilván nem eredményez annál dicsőbb pillanatokat, mint amikor kisiskolásokat S-Z-O-P-A-T. 6/10