Martin Lawrence és Eddie Murphy nem azok a fajta színészek, akik elsősorban drámai szerepválasztásaikról lennének híresek. A két nagydumás afro-amerikai színész karrierjét minden tekintetben a vígjátékok és akció-vígjátékok határozták meg, más műfajokkal még átfedésbe is ritkán kerültek, nem is fenyegette őket soha díjeső alakításaik nyomán. Jelen kritikánk tárgya, mely szerintem egy méltatlanul alulértékelt film, azonban bőven tartogat drámaiságot a sziporkázó szövegelések mögött megbújva.

 New York, 1932: Claude Banks (Martin Lawrence) és Ray Gibson (Eddie Murphy) a szerencsétlen véletlentől vezérelve kénytelen alkalmi szeszcsempésznek állni, hogy kiegyenlítsék tartozásukat a gengszter Furkó Johnson felé. Útjuk a rasszizmus hagyományait még javában ápoló Mississippi állam felé vezet, ahol hamar le is kapcsolják őket és egy gyilkosságot is a nyakukba varrva rövid úton életfogytig tartó börtöntbüntetésben részesülnek, amit egy feketék számára fenntartott állami létesítményben kell letölteniük. 

Az ítéletet követő bő egy órában végigkövethetjük Claude és Ray benti életét. Látjuk hogyan válnak a közösség tagjává és egymás barátaivá, hogyan dédelgetik a szabadulás álmát és hogyan vesztik el azt fokozatosan, miközben ők is menthetetlenül megöregszenek. Egymással nem túl szorosan összefonódó jelenetek váltják egymást, amik elképesztően szellemes párbeszédekkel és szituációkkal megspékelve festik fel hatvan eltelt év távlatában ezeket a folyamatokat.

A laza történetvezetés és a remek humor nélkül a két főszereplő és a körülöttük élők gyászos sorsának finom érzékeltetése sem sikerülhetett volna. Nincsen erőltetett giccs, érzelgősség vagy pátoszos szózatok a szabadságról, csak szabadszájú fekete srácok, akiktől elvették az életüket. Nüansznyi pillanatokban tűnik fel a helyzet tragikussága, mint a közvetlenül a szabadulása előtt inkább a halált választó rabtárs esete, vagy amikor a már megöregedett Claude kipillantást nyer a 80-as évek megváltozott világára. Az ilyen és hasonló jelenetek érzelmi mélysége épp úgy megérintik a néző szívét, mint a végig egyenletesen magas szinten teljesítő humor a rekeszizmait.

Bár korábbi és később filmjeik szintjéhez képest az Életfogytig sem követelt színészi teljesítményben sokkal többet Lawrence-től és Murphy-től, alakításaikban minden megvan, ami ezeknek a karaktereknek az életre keltéséhez kellett. A drámai vonal nem túl tolakodó és mégis hatásos érzékeltetése elsősorban Ted Demme rendező és a forgatókönyvírók érdeme, ugyanakkor a két színész is hozzá tudta tenni azt a bizonyost pluszt, aminek köszönhetően elképzelhetetlen lenne ez a film más szereposztással. A kiváló zenei aláfestésről is emlékezzünk meg egy mondat erejéig, Wycleaf Jean és R. Kelly munkássága igazán hangulatos zenei hátteret ad a filmnek.

Összességében egy hollywood-i maníroktól mentes, könnyen befogadható film az Életfogytig, ami amellett, hogy iszonyúan vicces, visszafogottan stílusosan pengeti meg a mélyebb érzelmi húrokat és ettől válik olyan jól működővé és szerethetővé, hogy bárkinek bátran ajánlható. 8/10