Az elmúlt néhány hét/hónap során igencsak megsokasodtak azok a mozipremierek, melyekről még nem ejtettünk egy fikarcnyi szót sem. Olykor az időhiány volt felelős ezért, azonban megesett, hogy jómagam is elkedvtelenedtem a látottak után, és igyekeztem inkább mindenkit – titeket, magamat, sőt még a forgalmazókat is – megóvni szavaim „mérhetetlen” súlyától. Végül mégiscsak megembereltem magam, és összehoztam pár bekezdést nektek, hátha hasznosítani tudjátok őket valamely kanapén döglős délután során. Tényleg csak így, röviden, kreff03 nyomdokain (haver, válts már nevet).

20,000 nap a Földön

Valahol totál értelmetlen a koncepció, miszerint Nick Cave, annak apropóján, hogy élete húszezredik napján lát neki a „Push The Sky Away”-nek, ezzel együtt tesz egy kört a városban, csak hogy feltárja saját életét és gondolkodásmódját. Ha tényleg ez lenne Nick Cave célja, ha tényleg ezt szolgálta volna a teljesen korrekt audiovizuális kivitelezés, akkor még véletlen sem fordulnának ezek a komoly(nak szánt) értekezések – melyek egyébként valós beszélgetések, csak egy enyhe kocsikázós kontextusba ágyazva – filozofikusból már-már VH1-storytelling műsorokat idéző kamuba. Félreértés ne essék, renoméját nem érte sérelem, de történetei olyan szinten nem izgalmasak – vagy csak éppen annyira nem akarják bevonni az egyszeri érdeklődőt -, hogy ezért sem a lényeget tartom nagyra ebben a néhol már túlgondolt eszmei futtatásban: mint mesélő, Nick Cave számomra már eléggé enervált.

De garantálom, hogy némi kellemes utóízzel fogsz felállni a moziszékből: kurvára ütős próbatermi/stúdiófelvételek társulnak az egyébként gyenge alapanyaghoz, ami miatt én is pörgettem néhány napig az említett albumot. 6/10

John Wick

Azért is maradt el az írás az utóbbi idők egyik legüdítőbb akciófilmjéről, mert hiába tudom, hogy mindemögött a zsáner igazi szakértői munkálkodtak, ami miatt minden ütés, minden mozdulat, de még a tipikus műfaji gegek is mocskosul a helyükön voltak, mégis, ezzel együtt a műfaj rossz beidegződései sem maradtak el. Mindezeket konkretizálni végül is teljesen felesleges lenne – elég, ha annyiban csapódik le, hogy ahol eddig is be tudott lassulni a stílus, ott most is nehezebben gördül előre. Ami mégis maximális fordulaton pörgette Keanu Reeves becsületmentő hadjáratát – mely kutya jól van megtárgyiasítva (bocs) – az a hangvétel: a szigorúan vett, kékké hidegült párbeszédek, és az a rengeteg sablon, melynek csúcsa az a természetesség, mely ezt a vadállatot körülvette (mintha már a 10. percben eldőlt volna, ki nyer), számomra összességében megnyerték ezt a mentális kirohanást.

A vasárnapi Film+-os kanapéfilmek egyik legjobbja. 7/10

Exodus: Istenek és királyok

Ridley Scott egy unalmas csávó. Tessék, kimondtam. Pedig tavaly még a Noé utáni szörnyülködéseim közepette őneki adtam át a színpadot (igaz, csakis mert Aronofskyval körülbelül egy cuccból dolgoztak, mindegy). Aztán az történt, hogy most vagy oda se figyelt az Exodus munkálatai közben, inkább a Marsi lapozgatásába merült el a direktori székben, vagy pedig tényleg ennyire futja tőle, ha pátoszos történelmi mozit kell hoznia. Pedig előtte, a kamerák kereszttüzében természetesen profi színészek mozogtak, sőt állíthatom, hogy rajta kívül csak és kizárólag lelkesebb és hozzáértőbb emberek sürögtek-forogtak. De Ridley-t ezek szerint nem érdekelte. Vagy ami még rosszabb: pont, hogy érdekelte.

Szomorú, sőt szánalmas, hogy egy efféle unalomtengert még ma is „szuperprodukció”-ként emlegetnek: legyenek nagy neveid, fogj valami történelmi/bibliai témát, a 4 órás nyersanyagod vágd meg 150 percben, azonban ügyelj rá, hogy valós tartalmat véletlenül se gyárts! Majd az alapanyagodnak lesznek ezerszer végignyögött kulcsmomentumai, azokat nyilván ki ne hagyd, hidd azt, hogy ez a lényeg, semmi más. Az már lényegtelen, hogy emiatt félkómásan kísértem figyelemmel a csapásokat is, az pedig csakis a mi hibánk, hogy a stáblista elindulásakor az egyik újságíró kollégánk hangos ásításán teljesen együttérzőn lehetett nevetni. 4,5/10