Mr. Peabody és fogadott gyermeke Sherman kalandjai nagyjából 50 éve kezdődtek, egy amerikai rajzfilmben, melynek címe Rocky és Bakacsin kalandjai volt. Ennek a műsornak a melléktörténeteiben a bölcselkedő kutya Mr. Peabody az amerikai gyerekeket (akiket Sherman testesít meg) tanította, a történelem nagy alakjainak életéről, mindezt úgy, hogy visszamentek az adott korba egy időgépük segítségével, és végigkísértek egy híres embert életének főbb szakaszain, mindezt nagyjából 5 percben. Nos, én kábé ’98-ban ismertem meg őket, amikor feltűntek az egyik szombat reggeli rajzfilmblokkban, bár bírtam őket, nem gondoltam volna, hogy elvinnének egy nagyobb filmet a hátukon, mivel önálló sztorijuk nem nagyon volt. De mivel a Rocky és Bakacsin többi szereplőjének is lett időközben saját (borzalmas) filmje, így ők sem maradhattak ki a szórásból.

Szóval a világ legokosabb (és egyben legsikeresebb) kutyája, Mr. Peabody fogadott fiát Shermant úgy oktatja, ahogy fentebb írtam, visszamennek az időben, Peabody végigokoskodja az egész utazást, szóvicceket gyárt, amit Sherman rendszerint nem ért, majd hazamennek. A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor Sherman iskolába kerül, ahol egy szőke kislány Penny, összeveszik a kisfiúval, aki még csúfolódására meg is harapja a lányt. Mr Peabodyra emiatt rászáll a gyámügy, mivel szerintük egy kutya nem tud rendesen felnevelni egy gyereket. Peabody egy vacsora keretében próbálja rendezni a helyzetet Penny szüleivel, ám Sherman, hogy bizonyítsa igazát, elviszi a kislányt az időgéphez…

 A film elég nagy fordulatszámon pörög, szinte nincs is benne üresjárat, bár ez a rövid játékidejébe nem is nagyon férne bele. Nagyobb problémák mással sincsenek, a figurák nagyjából úgy néznek ki, mint a rajzfilmben, a ’60-as évekbeli stílust is megpróbálták utánozni, bár a jelenben játszódik, ez a sok időugrás során nem nagyon tűnik fel. Szerencsére a poénok terén sem lett a film túlontúl alpári vagy gyerekes, bár egy kicsi altesti humor azért belefért (gondolok itt a szfinx, és a trójai faló hátsójára). Az alkotók inkább az ellentétes irányba indultak el, a filmjük szinte túlcsordul a nagyobbaknak való utalgatásokkal (gondolok itt az „Én vagyok Spartacus!” mondatra, amit nem hiszen, hogy sok gyerek megértene), és Mr. Peabodynak is van pár szóvicce és tudományos dumája, amit inkább a nagyok értnek meg.

Ha már Mr. Peabodyról beszélünk, el kell mondani róla, hogy a motivációit teljesen érthetően tálalták, hiszen ő árva kutyaként felnőve, a hasonló sorsú Shermannak csak azt akarja nyújtani, amit ő kölök kutya korában nem kapott meg, vagyis a családot. Bár Sherman kicsit csapong, szereti nevelőapját, de megsértődik rá, amikor az eltitkolja előle, hogy akár el is szakíthatják tőle. Penny, aki az eredeti rajzfilmben nem szerepelt, még nála is gyorsabban vált jellemet, elsőnek egy kiállhatatlan, hisztis rosszkislány (csúfolja Shermant, mert kutya az apja, elköti Leonardo da Vinci repülőgépét, stb.), majd elég őt csak egyszer megmenteni, és minden ellenszenvét Sherman és Peabody ellen el is felejti.

Szót kell emelnem a kiváló magyar szinkronnak, hiszen Kautzky Armand orgánuma szerintem még jobban is áll az okos kutyának, mint az eredeti hangja Ty Burrell. De a gyermekhangok is igazi telitalálatok, úgy mint a mellékszereplők hangjai. Az eredetiben többek között Stanley Tucci, és Mel Brooks adja orgánumát, a magyar változatban Vass Gábor, Józsa Imre, Gesztesi Károly tolmácsolja a történelem nagyjait. 

Nagyobb problémák nincsenek ezzel az animációs filmmel, egy elég jól összerakott és élvezhető végeredmény született, amiben inkább a történeten van a hangsúly, mintsem a poénokon. Magyarországi érdektelenségbe fúló bukása pedig az alapanyag ismeretének hiányából fakadhat, mintsem a film hibáiból. 7/10