Titkon reméltem, de igazából sose gondoltam arra, hogy a Flash évadzáró után olyan érzések fognak elfogni, mint amilyet anno az Odaátnál vagy a Zöld Íjász 2. évadánál éreztem. A CW újfent megcsinálta azt, amire az esetek többségében képtelenek, azaz megalkottak egy popcorn-sorozat szintjén igencsak minőségi darabot, ami bár a csatorna adta lehetőségek miatt birtokolt néhány gyermeteg hibát, de összességében sikerült feledtetniük mindezeket a könnyedséggel és a szórakoztatási faktor meglehetősen nagy mértékével. Valahogy így kell kinéznie egy szuperhős sorozatnak!
Igazság szerint a Flash nem lett se komolyabb, se nagyobb mérföldkő a sorozatok tekintetében, mint a Zöld Íjász. Egyszerűen nem csak a készítők ráéreztek arra, hogyan is kéne a képernyőre tűzni azt a szuperhőst, aki alapjában véve kissé humoros. Az egész évadot átjárta a poénkodás és a könnyedség, és ezek a tulajdonságok voltak azok, amik többé-kevésbé kiküszöbölték az évad hibáit. Nem lett tökéletes sorozat, de mégse lehetett rá haragudni, főleg, ha az egyik kedvenc szuperhősöd a Villám. Főként azért, mert a tálalás mellett a karakterek is hozzátették a maguk részét az összképhez. Ritka, amikor ennyire jól működik a kémia a különböző szereplők között, és a Flash esetében nem is egy vagy kettő, de nem is három vagy négy karakterről beszélünk. Ugyanis az egész társaság remekül muzsikált; Joe, Iris (talán ő volt a leggyengébb mind közül, ám még neki is sikerült fejlődnie), Caitlin, Cisco, Eddie, Wells, Dr. Martin Stein, Ronnie, és persze a jó öreg John Wesley Shipp által megformált Henry Allen! Valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy Greg Berlantiék voltak olyan jó fejek és néhány gonosz szerepre nem kisebb neveket szerződtettek, mint Mark Hamill (Trickster), Wentworth Miller (Captain Cold) vagy Dominic Purcell (Heath Wave). Hamill ráadásul visszatérő szereplő volt valamilyen szinten, hiszen a 90-es években futó Flash sorozatban is a Trükkmestert alakította. Emellett az ő nevéhez fűződik a sorozat legnagyszerűbb poénja is!
Az évad eleje még a puhatolózásról szólt, és bár a szuperhős kiléte miatt már itt is feszes volt a tempó, a sorozat ott teljesedett ki igazán, ahol kiderült, hogy Wells igazából nem is Wells, hanem Reverse-Flash. Itt ugyanis a kukába dobhattuk az addigi tudásunkat, és Barryékkel együtt kellett azt az ösvényt kitaposnunk, ami a végjátékhoz vezetett. A feszültség kis túlzással az egekbe szökött, Tom Cavanagh játéka pedig elérte a maximumot. Okos, zseniális, ravasz és rendkívül precíz taktikával kerekedett hőseink fölé, ami által ott volt a levegőben, hogy bármelyik pillanatban elkattan és lesújt a haragjával.
A Flash esetében azt is fontos kiemelni, hogy a készítők nem fogták vissza magukat, és ahol csak tudtak, ott csavartak egyet a történeten. Ráadásul a végső harc felvezetését is már jóval az évad vége előtt elkezdték, hogy minél tovább élvezhessük a két Villám harcát egymással. Bár tény, 1 vs 1 küzdelem nem sok volt az évad során, de a megismerkedés, a rejtélyek feltárása, az ok-okozati összefüggés is felért egy ökölharccal. A sorozat képes volt fejlődni, képes volt alkalmazkodni az adott szituációhoz. A kezdeti vidám hangvételt a végére felváltotta a komoly tét és a dráma. Egyre nagyobb veszéllyel kellett szembenéznie hősünknek, és egyre jobban meg kellett mutatnia, hogy ő az, akire szüksége van Central Citynek.
Ugyanakkor a készítőknek fel kell kötniük a gatyájukat, mert a végjátékban olyan lépéseket tettek, amik azt eredményezhetik majd a jövőben, hogy egy hatalmas nagy katyvasz lesz az egész folytatás, és az eddig felépített vár majdhogynem teljesen elpusztulhat. Különböző idősíkok, alternatív univerzumok, új ellenfelek, még több Villám és persze Gorilla Grodd jelenthetik a veszélyt, és egyben a megújulást is. Ősszel minden kiderül! 9/10
