Az ezredév végéhez közeledve volt valami a levegőben. Az Y2K miatt az emberek között felütötte a fejét egyfajta pánik: sokan valós problémának hitték, hogy a 2-es dátumválasztótól a számítógépek leállása világvégéhez fog vezetni. De még ha el is tekintünk ettől a félelemtől, annyi bizonyos, hogy a 2000-es évbe való átlépésnek megvolt a maga misztikussága. Egy új kezdete valami végét is jelenti. Ilyenkor érdemes megállni és megkérdezni magunktól, kik is vagyunk és merre tartunk. Ahogy az lenni szokott, a művészet erre a közhangulatra is reflektált és az, amit elénk tárt, nem túl pozitív. A dolog pikantériája, hogy ebben az időszakban születtek talán a legjobb, de mindenesetre a legemlékezetesebb filmek. Ebben a cikksorozatban azt fogom bemutatni, hogy az 1990-es évek végi amerikai filmekben hogyan jelenik meg ez a szorongással teljes hangulat. Az összes rész itt lesz elérhető.
Mélyfilozófiai kérdésekbe nem fogok bocsátkozni, de ha ezt a cikksorozatot az egzisztencializmus köré építem, illendő megmagyarázni azt. Nehezíti a helyzetet, hogy kétféle egzisztencialista iskola létezik: keresztény és ateista, így a fogalom sem egzakt. Ebben az írásomban most csak azokra a kérdésekre fogok kitérni, melyek a Truman Show-val közvetlenül összefüggésbe hozhatók, ezek pedig a szabadság és az Isten-kép. Az egzisztencializmus emberszemléletének kiindulópontja az egyéni szabadság körül forog. Úgy véli, hogy az ember kezdetben semmi, később pedig azzá válik, amivé önmagát alakítja. A morál is szubjektivizálódik. Sartre szerint szabadságra ítéltetett lények vagyunk: a világba kitaszítva minden tettünkért saját magunk vagyunk felelősek, hiszen az ateista iskola szerint nincs Isten, így nincsenek erkölcsi kapaszkodók sem. Nem véletlen, hogy az ezredvégi filmek foglalkoznak ezzel a témakörrel és az sem, hogy ebben az irányzatban találták meg a megfelelő kifejezésmódot. Az efféle reményvesztett közhangulatnak az egzisztencializmus előtt is létezett egy hagyománya. A 19. század végén hasonló lett úrrá az embereken, melyet a francia fin de siècle (századvég) szóval írtak le. Friedrich Nietzsche filozófus az egzisztencializmus előfutáraként már Isten haláláról számolt be (Vidám tudomány, 1882); a Truman Show végén pedig a főhősnek (Jim Carrey) kell választania arról, hogy elhagyja-e a saját istenét.
Peter Weir (Holt költők társasága) filmjének istene Ed Harris alakításában sajátos formát ölt: egy valóságshow-rendező képében tetszeleg. Az általa kiválasztott Truman életét a születése pillanatától nézők milliói követik a nap huszonnégy órájában a képernyők előtt. Truman körül mindenki statiszta. A világ, amelyben él, csak egy jól megkomponált látszat. Nem is sejti, hogy életének egy-egy pillanatait a tévénézők már a megfelelő zenei aláfestéssel láthatják viszont (így lesznek a nézők is a csalás áldozatai). A rendező szabadon bánik az általa felépített világgal: ha úgy adódik előrébb hozza a Napfelkeltét, vihart generál, de alapos terve van arra is, hogy Truman ne hagyja el a kisvárost. Ezzel érzelmileg is manipulálja a főhőst, ugyanakkor fizikai szabadságát is korlátozza. „A világ, amelyben élünk, egy beteg világ” – indokolja tettét a rendező, Christof. Ő a kinti világtól szeretné megvédeni Trumant. A benti teremtett környezet és a kinti világ közti különbség kísértetiesen egybevág A kockában elhangzott gondolattal, mely a kinti mérhetetlen emberi butaságra utal. Sartre szerint az egzisztencializmus nem Isten nemlétét bizonyítja, inkább azt mondja, hogy az sem változtatna semmit, ha lenne Isten, hiszen az embert saját magától nem menti meg semmi. Ebben az értelemben Truman a film végén sem egy jobb vagy egy rosszabb világ között dönt (hiszen a Christof által létrehozott környezet sem kevésbé betegebb, mint az általa leírt külső világ), hanem pusztán a választás szabadsága az, ami Truman kezébe kerül.
A látszatvilágok tekintetében párhuzamba hozható a Mátrix című filmmel is (mellyel egy későbbi részben foglalkozok). A világ valódiságának megkérdőjelezése az ókori görög filozófusokig is visszanyúlik, gondoljunk csak Platón barlanghasonlatára. A szimulákrum azonban nemcsak Truman életében jelenik meg. Az ezredvégi filmekben egy erőteljes média- és társadalomkritikai felhang is jelen van. Truman életét a közönség zombi módjára nézi. Van, aki a fürdőkádból is alig akar kiszállni miatta és vannak, akik előtte alszanak el. A filmben megjelenő lakosság kétféle rétegből áll: vagy beépített színészekből, vagy fogyasztókból, akiknek egy számukra idegen ember a mindennapi életük részévé vált. A valóságshowk az amerikai közönségnek akkorra már rég nem voltak ismeretlenek, a fogyasztók magatartása viszont, ha lehet még negatívabb irányba változott. Manapság Dunát lehetne rekeszteni a különféle tematikus realitykkel, melyeket az emberek a világ több pontján, így hazánkban is szorgosan figyelemmel követnek a kábelcsatornákon. A Truman Showban megjelenő kertvárosi élet a valóságban nem a stúdió volta miatt steril. A film ennek a képmutató életmódnak is görbetükröt állít.
Sokféle rétege fellelhető tehát a filmnek, melyben végre Jim Carrey úgy tudott Jim Carrey maradni, hogy nem a tőle akkoriban elvártat hozta. Az alkotásra leginkább a furcsa jelző illik. De az egyedi hangulat is arra szolgál, hogy nézése közben ne érezzük kellemesen magunkat. A lassan kibontakozó cselekmény még gondolkodási időt is hagy számunkra. Ahogy fentebb írtam, az ébresztésünk nem sikerült túl jól. Sőt, többet tévézünk, mióta a film megjelent. 8/10
Irodalom:
J. P. Sartre – Exisztencializmus
Reke Balázs – Egzisztencialista szorongás, valóságélmény, test és apokaliptikus próféciák az ezredvégi hollywoodi filmekben