„Máma nagyon hullámzanak az érzelmek.”

Amerika a szesztilalom idején. Angelo „Franco” Provolone apja halálos ágyánál azt a felelőtlen ígéretet teszi, hogy jó útra tér. Erre pedig nagyszerű alkalma nyílik, amikor lehetősége lesz betársulni tőkésként egy bankba. Azonban a nyugisnak induló nap teljesen kifordul magából pár nőszemélynek, a szerelmes könyvelőjének, a nem az eszükről híres alkalmazottjainak, egy beszédtanárnak, az öltöny készítőinek és egy-két fekete táskának köszönhetően. Ha mindez még nem lenne elég, akkor a rendőrség is felfigyelt arra, hogy milyen csend van körülötte, és úgy gondolják, hogy biztos készül valamire. A gengszterek világában pedig a túl nagy csend kelti fel a figyelmet.

Amikor kiderült, hogy gengszter hetet tartunk, és mindenki egy maga választotta filmről írhat a témában, rövid gondolkodás után Aki legyőzte Al Caponét helyett ezt az 1991-es alkotást választottam. Emlékszem, egy sárga Kodak VHS-en volt meg nekünk. A kollégiumi éveim alatt volt olyan időszak, amikor egy héten keresztül minden nap megnéztem, egyszerűen nem tudtam megunni. Még mindig tudok idézni belőle.

A színészek többségében általában él a vágy, hogy több műfajban is kipróbálják magukat. Stallone az Oscaron kívül még az Állj, vagy lő a mamám! 1992-es akcióvígjátékkal próbálkozott, de sajnos mindkettő elhasalt a mozi pénztárakban. Az utóbbi film annyira rossz fogadtatásban részesült, hogy 3 Arany Málna-díjat is kapott, Stallone pedig a legrosszabb filmjének tartja. Így végül visszatért a már jól bevált műfajhoz.

Az Oscarban Sly valósággal lubickol a változni akaró gengszterfőnök bőrében. A sok akciófilm után jól áll neki ez az igazán testhez álló szerep. Tekintélyparancsoló figura, akinek egy-egy kézmozdulatából elhisszük, mennyire veszélyes lehetett régen, amikor még fegyvere is volt. Mindig sikerül türtőztetnie magát, pedig sokszor egy hajszál választja el attól, hogy felrobbanjon vagy kárt tegyen valakiben. Az események előrehaladtával egyre többször szembesül a ténnyel, hogy minden próbálkozása ellenére is lehet, hogy meg kell szegnie az apjának adott szavát.

John Landis (Blues Brothers, Szerepcsere, Kémek, mint mi, A három amígó, Amerikába jöttem) rendezőnek a '90-es évek húzónevei közül többek között olyan színészeket sikerült megnyernie a mellékszerepekre, mint Ornella Mutti, Chazz Palminteri, Tim Curry, Linda Gray vagy Kirk Douglas. A film egy francia színdarab újragondolása. A franciák 1967-ben Luis de Funes főszereplésével elkészítették a saját verziójukat, amelynek egy üzletember a főhőse, a problémák viszont szinte ugyanazok.

„Hagyd már abba a válogatást, mert ő már a harmadik vőlegényed ma délelőtt, és még nincs fél 12.”

Az események fő mozgatórugója a szerelem. Emiatt nagyon sok szereplő keveredik bajba, illetve olyan is akad, aki nem is akart a részese lenni az egésznek, de Franco nagyon meggyőző tud lenni. Számos önkéntes Cupido alakítja a szerelmesek útját, ki-ki a saját érdekeinek megfelelően. Egyes szereplők számára a Provolone ház egyre inkább fullasztó légkörűvé válik, és leghőbb vágyuk lesz, hogy kijuthassanak. A film nagyon ügyesen használja a helyzetkomikumokat, jól építi be dr. Pool, a beszédtanár nyelvtani megjegyzéseit is, sokszor kabaréra emlékeztet, számos mondata pedig hamar szállóigévé vált.

„Hadd maradjak főnök, ha kimegyek, elveszítem a fonalat…”

Az eredeti történet színdarab volta miatt itt is egy helyszínen, a Provolone házban játszódnak az események. A film végig feszes marad, nincs benne üresjárat. Franco egy szusszanásnyi időt sem kap a gondolatai rendbetételére, végig figyelnie és résen kell lennie, hogy hamar kitalálja, mi legyen a következő lépés. Nagyon ügyesen oldja meg a legváratlanabb problémákat is, bár ez sokszor szinte lehetetlennek tűnik. Végig szurkolunk neki, hogy tartani tudja a szavát, bár a mi számunkra is sokszor úgy tűnik, hogy már nincs tovább.

Sok vicces helyzetből építkezik a történet, nagyon ötletes például az, hogy a gengszterek végzik a ház körüli munkákat: teljesen magától értetődőnek veszik, hogy ők dagasztják a kenyeret, pitét sütnek, dinnye gömböket készítenek, lazacot füstölnek vagy ezüstöt tisztítanak. A mellékszereplők egytől egyik emlékezetesek, viszont kiemelkednek közülük a Finucci testvérek, Aldo vagy Connie, a mozi történet legérzőbb szívűbb gengsztere. Mindegyikük nagyon szerethető karakter.

A rendező remekül használja a '30-as évekbeli filmek hangulatát. A ruhák, a díszlet mind hozzájárul ahhoz, hogy visszacsöppenjünk a korba. Még korabeli autókat is használnak, amik igen impozánsak és jó megcsodálni őket. A ’90-es években a gengszterfilmek virágkorukat élték, elsősorban a Casinonak, a Nagymenőknek vagy a Ponyvaregénynek köszönhetően.

Az Oscar sajnos a remek sztori, és a neves színészek ellenére megbukott, viszont később kultuszfilm lett, nem érdemtelenül. Nem említhető egy lapon a nagy gengszterfilmekkel, de a maga nemében ez is egy remek kis film. Ha szeretnénk egy jót szórakozni, nem állnak távol tőlünk a kicsit fárasztóbb angol humorra hajazó beszólások és párbeszédek, illetve szeretjük a kosztümös filmeket, akkor az Oscart mindenképpen érdemes megnéznünk. 10/10