A Pán Péternek több változata is napvilágot látott J. M. Barrie skót regény- és drámaíró 1902-ben íródott első műve óta, az irodalomban és a filmvilágban egyaránt. A soha fel nem növő fiú A kis fehér madár című regényben tűnik fel először, de ekkor még csak mellékszereplőként van jelen a történetben. Ez a karakter ihlette a későbbi repülni képes gyerek köré kerített műveket. Így hát az évek során volt ideje bővülni a Pán Péter univerzumnak, és érthető módon teszi ezt a mai napig is több-kevesebb sikerrel. Az alapanyagot tehát azt hiszem, nem kell bemutatnom Sohaországról, a tündérekről és az árvákról, hiszen valamilyen formában már szerintem mindenki találkozott velük.
Legújabb feldolgozása az októberben bemutatott Joe Wright rendezésében vászonra kerülő Pán, ami („meglepő módon”) egy újabb előzményfilmként született meg.
Az ötlet teljesen korrekt, megismerjük Péter (Levi Miller) sorsát és mindennapjait mielőtt Sohaországba kerül, látjuk az édesanyját (Amanda Seyfried), aki szereti fiát, de nem tarthatja meg, így csak levélben próbál utalni neki arra, hogy nagy és fontos feladata van ebben a világban; vagy egy másikban. Péter barátjától, Nibstől elszakadva egy különleges út során megérkezik az idegen helyre, ahol nincs háború, de van zsarnokság és gyerekmunka. A fiú fő életcélja, hogy édesanyját megtalálja, és amikor a szigetre érkezik, gyanakodni kezd, hogy talán itt kell keresnie gyökereit, és 12 éves létére egy felnőttet meghazudtoló intelligenciával és etikával száll szembe a Hugh Jackman által kiválóan alakított Feketeszakállal, és saját sorsával.
A történet, és az előzményfilm ötlete teljesen jó alapanyagként szolgál(hat). Ebben a filmben viszont a készítők ezt nem használták ki eléggé. Sokkal több mindent lehetett volna kezdeni a cselekményszálakkal, ezt az energiát azonban sokkal inkább a látványnak áldozták. Nem igazán értettem a film elején felbukkanó Nibs szerepét sem, akinek szerintem sokkal több feladatot adhattak volna, vagy a későbbiekben megjelenő okoskodó, de nem túl életképes ’máranevéresememlékszem’ leginkább törpére emlékeztető lény is csak felesleges töltelékszereplő volt, akik nem tudom, miért kaptak létjogosultságot ebben az alkotásban. Helyettük inkább a fontosabb szereplőket kellett volna jobban kidolgozni. A színészgárda ettől függetlenül teljesen jól működött, a főszereplők is, és a mellékszereplők is gondosan lettek kiválasztva, és remek munkát kapunk mindenkitől.
Ahogy fent említettem, ebben a feldolgozásban sokkal több szerepet és energiát kapott a látvány kidolgozása, mint bármi más, nem is érdemel megrovást, hiszen tényleg varázslatos világba repíti a nézőt az a rengeteg CGI és giccsparádé, amit itt felhasználtak, tényleg a vászonra ragasztja az ember szemét az az adag konfetti, amit az arcunkba tolnak.
Viszont, hogy egy személyes példával éljek, ezt a filmet a másodikos öcsémmel közösen néztük, aki a film kb háromnegyedénél odasúgta nekem, hogy unatkozik, amit nem igazán tudtam hova tenni, mert én remekül szórakoztam, de ahogy észrevettem, a moziteremben ülő többi gyerek is csendben nézte végig, pedig több humorral is fel lehetett volna tölteni a dolgot. Végül rájöttem, hogy valószínűleg ha több kidolgozást és izgalmat kapott volna a történet, akkor a látványvilágával közös erővel felejthetetlen moziélményt kapott volna egy gyerek, akinek ezt a filmet valójában szánták, és aki könnyebben tud azonosulni Péterrel. Így viszont az egészből mindkettőnknek csak a 2 órán keresztül színekben pompázó vászon maradt meg mint élmény. Ráadásul azt gondolom, hogy a film rosszul bánik azzal a tulajdonsággal, ami a repülést illeti, hiszen Péter csak akkor tud repülni, amikor hisz magában. Ha egy gyerek elkezd ezen gondolkodni, és esetleg elhiszi, hogy tényleg fog tudni csak úgy szálldogálni, amikor megérik rá, akkor abban a hitben fog élni, hogy soha nem fog tudni hinni magában. Vagy rosszabb esetben a szerencsére bízza magát, és néha kipróbálja, hogy lezuhan-e egy magas helyről. 6/10
