Sajnos sem a kritikai visszhangja nem túl jó a filmnek és gyanítom, kevesen is ismerik ezt az egyébként remek alkotást. Metacritic-en semmit nem találni róla, Rotten Tomatoes-on pedig 25%-on áll. Az imdb közönsége már nem volt ennyire szőrösszívű Arthur Hiller filmjével, ott jelenleg 6,4-en áll, ami ott már egy egész jó pontszámnak számít. Érdekes adalék, hogy a társ-forgatókönyvíró az a JJ Abrams, akinek legutóbb a Star Warst 7-et köszönhettük.

A történet a szerepcserés hagyományra épít. A bonyodalmak két teljesen ellentétes karakter helycseréléséből adódnak. Az alanyok ezúttal egy szökött rab és egy üzletember lesznek. Jimmy Dworskinak (James Belushi) már csak egy napja van hátra a büntetéséből, ha előbb kijöhetne, visszatértével még a magánzárkát is bevállalná, de az igazgató az istennek nem akar belemenni az alkuba. Jimmynek nyomós oka van az előbbi távozásra: imádott baseball csapata végre bejutott a döntőbe, melyre az imént nyert jegyet egy rádiós játékon. Az előbbiek miatt viszont kénytelen a szökést választani.

Eközben a munkamániás marketinges, Spencer Barnes (Charles Grodin) épp az előléptetés reményében fogad el egy megbízást. Nyélbe kell ütnie egy jövedelmező üzletet, melyhez minden információt nyaraló kulccsal, riasztó kódostól a noteszében tárol. Az út közben elhagyott tárgyat természetesen Jimmy találja meg, aki a jutalom reményében útba ejti a nyaralót, majd fokozatosan átveszi Spencer szerepét. A két karakter, amellett, hogy eltérő személyiség, eltérő utat is jár be: miközben Jimmy üzleti ebéden vesz részt és szép lassan egy lányt is felszed, az igazi Spencert a túlzott munkamorál miatt el akarja hagyni felesége, majd a notesza utáni hajsza közben még ki is rabolják. A színészek elviszik a hátukon a karaktereket: James Belushi arckifejezésén nem lehet nem nevetni, Charles Grodin kiakadásai is hasonlóan mosolyra fakasztják a nézőket, így tulajdonképpen mindkét figurával lehet azonosulni, sőt izgulni is lehet értük.

A hangulat igazi kora kilencvenes éveket idéz, melyet a napfényes Kalifornia csak tetőz. Alapjában véve egy igazi feel-good mozival van dolgunk, melyet bármikor elő lehet venni. Személyes kedvencem, talán azért, mert élőszereplős filmek közül ez volt az egyik első, amit láttam, ugyanakkor újranézve sem veszített semmit az értékéből. Ha lehet több poént még jobban is tudtam értékelni, mint gyerekkoromban. Bizonyára a nosztalgia-faktor nélkül nem lenne ilyen erős a pontszám, eggyel több már túlzás lenne (nem sok híja), de legyen 9/10.