Mindig különleges élmény olyan filmet nézni, amelynek rendezője korábban a filmgyártás másik szegmensében volt érdekelt. Legyen szó forgatókönyvíróról, operatőrről, színészről vagy jelen esetünkben a speciális effektekért felelős szakemberről, az eredmény a minőségtől függetlenül többnyire ugyanaz: a szíve a saját hivatása felé húzza a filmjét. Ezáltal pedig filmnyelvileg a szokásostól akár drasztikusan is eltérő alkotásokra számíthat a néző, néhol pozitív, néhol negatív értelemben. Jean-Christophe Comar, avagy művésznevén Pitof, esetében sincs ez másként, első egész estés rendezése látványvilágát tekintve szinte bekategorizálhatatlan, egyedül “mesterééhez” Jean-Pierre Jeunet-éhoz lehetne hasonlítani.
Filmjének képi világa a hús-vér színészeknek, a színpadra illő díszleteknek és az ezek mögül felsejlő számítógépes animációknak a bizarr elegye. Mindez nem csak a látványtervezésben, hanem a kamerakezelésben is jól megjelenik: a dialógusok tolakodó közelijei hangulatukban egy zsúfolt metró beszélgetéseit idézik, míg a nagy totálok már inkább hasonlítanak egy 19. századi festő galériájának mozgóképes változatára. Utóbbi beállítások messze a film legerősebb pontjai közé sorolandók, művésziek, mégis öncélúságtól mentes, jó hangulatépítő elemek.
A párbeszédes megoldások már kevésbé ülnek. Vidocq (Gérard Depardieu) ügyének felgöngyölítéséhez égetően fontos lenne a dinamikus történetvezetés, viszont a színészek arcába tolt kamera arcjátékukat esetlenné, a dialógusaikat zavaróan statikussá alakítja, valamint a domború lencse karikírozó hatása szintén nem áll jól a francia rémálomhoz. Így pedig hiába vezeti Pitof két szálon a nyomozást Vidocq és az ő életét megírni óhajtó ifjú Etienne (Guillaume Canet) személye által, ha a párbeszédek monotonitása révén a maszkos alkimista rejtélye egy Scobby Doo-rész komplexitásával rendelkezik. Hiába a finálé fineszes húzása, addigra már rég rájön a néző, hogy ki is rejtőzik a maszk mögött.
Ilyen formán pedig visszalyukadunk az írásom elejére, miszerint az új kihívás nem feltétlenül hordozza magában a művészi ambíciók beteljesülését, a szakember hajlamos lehet a kelleténél jobban visszanyúlni saját hivatásához. Pitof esetében ez a vizuális megoldások egyediségének csúcsra járatása volt, amivel filmművészeti szempontból csak akkor van különösebb probléma, ha mindezt a dramaturgia rovására teszi. Márpedig ő inkább csak festett, mintsem mesélt. Filmje pedig ezáltal ugyan különleges, de mint tudjuk, az nem feltétlenül a jó szinonimája. 5,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon és Twitteren!
