Hallod ezt Mamma…Mia

A 2009-ben bemutatott Made in Hungaria egy kellemes, jó hangulattal és remek dalamokkal valamint ötletes táncbetétekkel megalkotott musical lett. Volt egy jól felépített hangulata, szerethető karakterei, remek betétdalai és még némi stílust is fel lehetett fedezni benne, ami kimondottan szerethetővé és élvezhetővé tette az összképet. Eltelt 8 év és a magyar filmgyártás elérkezettnek látta az időt egy újabb musical projectre, vagy ahogy ők hivatkoznak rá, zenés vígjátékra. Igen tudom, volt egy Valami Amerika 2, ami simán elmenne egy fél musicalnek (vagy minek), de ebbe most ne menjünk bele. Szóval jött a híre a Pappa Pianak, melynek rendezői székébe azt a Csupó Gábort ültették le, akinek a neve egyet jelent a Simpson Családdal. Szereplőknek pedig olyan színészeket kértek fel, mint az egyre felkapottabb Szabó Kimmel Tamás, Stohl András, az X-Faktorból ismert Kováts Vera, valamint a Hollywoodból hazacsábított Ostorházi Bernadett. Első blikkre nem igazán csigázott fel különösebben a dolog, de őszintén megvallva, amikor megláttam az előzetest, valamiért még is felkeltette az érdeklődésemet. Ha nem is akartam azonnalrögvestdemégtegnap látni, de mindenképpen bevonzott annyira, hogy a kíváncsiság kellemes érzésével foglaljam el a helyemet a moziszék teremtette lila ködben, amit egy filmszerető ember szeret hétről hétre átélni. Sajnálatos módon nagyjából 5 perc elteltével kiderült, hogy ez a film bizony nem az lesz, amit előzetesen szerettem volna, hogy legyen.

Lássuk, mit tud ajánlani Pappa

A történet pofon egyszerű. Van egy zenészünk (Szabó Kimmel Tamás), aki eszes ugyan és a nézésével (na meg a járásával) minden lányt levesz a lábáról, de ő mégis nagyapja (Nagy Feró) kalandvággyal egybekötött életstílusát választván lelép az országból, maga mögött hagyván barátait, népszerű bandáját az Alfehímeket, valamint szeretett barátnőjét, akivel félrészegen, egy padon szexelt először. De hát ilyenek ezek a mai fiatalok, a vacsi és a rózsa ma már ciki. 3 év elteltével zenészünk azonban hazatér, ugyanis nagyapja nagy bajban van. A Dunapart melletti csónakházat, ahol felnőtt és ahová az összes jó valamint rossz gyerekkori élménye köti, most az elárverezés szele fenyegeti. A felhalmozott és nagymértékű tartozás odáig vezetett, hogy ha pár napon belül nem egyenlítik ki a tartozást, akkor elárverezik a házikót. Kitalálják tehát, hogy feltupírozzák a csónakházat és egy retro stílusú romkocsmát faragnak belőle, a bevételből pedig kifizetik a tartozást. Ám ezt nem nézi jó szemmel a helyi bulibirodalom feje (Stohl András), aki mindenképpen azt szeretné, hogy a csónakház elárverezésre kerüljön, hogy aztán ő megvehesse és a földdel tegye egyenlővé. Ez így leírva elég egyszerű, már-már faék szinten, de mindettől függetlenül működhetne...ha lett volna normális koncepciója. A történet az egyszerűsége ellenére is rosszul van felépítve, a játékidő nagy százalékában egy helyben toporog a cselekmény, amit a poénosnak szánt jelenetek és történések inkább csak lerontanak, semmint feljavítanak vagy élvezhetővé tesznek. A cselekménybe próbáltak egy kis dramaturgiát is csempészni a „leléptél egy szó nélkül, ezért gyűlöllek” kártya előkapásával, de a színészek közt annyira nincs kémia, hogy rövid időn belül súlytalan lesz az egész. Ezt a súlytalanságot és a rossz felépítést erősíti, hogy nagyjából 5 percenként betolnak az arcunkba egy zenés-táncos snittet, de ezek majdnem mindegyike annyira erőtlen, hogy a film nagy százalékában konkrétan minden olyan testrészünket vakargatni fogjuk, amit csak nem szégyellünk, sőt. Egy idő után már azokat is, amiket alapjáraton maximum otthon, senkitől nem zavartatva mernénk. Mindegyik zenei betét nagyon nagyot akar szólni, de ez semmilyen formában nem sikerül neki, ehhez pedig nagyban hozzájárul, hogy majdnem mindegyik zenés-táncos jelenetről ordít, hogy utólag vágták rá a hangstúdióban tökéletesre csiszolt dalokat, és a színészek a forgatások alatt maximum sugdolóztak, de semmiképpen sem énekeltek. Persze valószínűleg sokszor csinálják, illetve használják ezt a módszert, de nem ártott volna egy kis élettel megtölteni ezt a tátogást, ugyanis elég kínosnak hat, amikor az adott karakter éppen nagy beleélést akar nekünk átadni hangilag, de a játékát tekintve nem ad többet egy szimpla zokni felrakásnál a fregolira.  

Mentenék a menthetőt a karakterek, ha érdekesek, illetve szórakoztatóak lennének, de sajnálatos módon a kötelező, ezerszer látott megoldásokat leszámítva semmi pluszt nem kapunk tőlük. Szabó Kimmel Tamás képes egy pillantásával bugyikat leolvasztani, de szerethetőséget nem képes kisajtolni a nézőből. Ostorházi Bernadett annyira jól akarja hozni a merev karaktert, hogy amikor a végére felenged se tudja levetkőzni ezt a képet magáról. Nagy Ferónak évek óta nem áll már jól ez a „majd én most jól megmondom, mi az igazi élet” imázs, és itt is inkább kellemetlen perceket okoz, amikor alapigazságokkal próbálja teletömni a fejünket. Kováts Verát jó az X-Faktor után újra a „képernyőn” látni, hiszen a mosolyának köszönhetően olyan kisugárzással rendelkezik, amit öröm nézni…csak kár, hogy a rendező nem akart ennél többet kihozni a karakteréből, pedig a magyar viszonylatokhoz képest, színésznek se lenne utolsó a kis csaj. Stohl András pedig…nos…talán ő az egyetlen karakter, aki működik a filmben. Mondjuk azt, hogy miért ilyen lett maga a karakter (egy női cipőmániás, önmagát parodisztikusan kezelő suttyó) nem tudom, de kétségtelen, hogy a film kevés jól működő elemeinek nagy százaléka neki köszönhető. A másik viszonylag jól működő eleme a filmnek, ami kicsit enyhíti a „rossz vonatra szállunk” érzést (de csak nagyon kicsit), az utolsó nagyjából 15-20 perc, ahol mintha rendezőt váltottak volna, ugyanis egymás után több kellemes, jó megvalósítással és ötletekkel ellátott musical részeket kapunk, amiből a végső, filmet lezáró koncert rész kimondottan fülbemászóra sikeredett. Fel is merült bennem a kérdés, hogyha ilyet is tudnak, akkor vajon miért nem ebben a koncepcióban csinálták meg az egész filmet? Miért csak a végére ébredtek fel és jöttek rá, hogy talán szórakoztatni is kéne, nem csak kínos perceket okozni a nézőnek?

Melyik út megyen itten vissza az időben?

Összegezzük tehát röviden, milyen filmmel is van dolgunk… vígjátéknak humortalan, musicalnek kínos, feelgood mozinak élettelen és erőtlen…szóval mindent összevetve Csupó Gábor filmje bántóan semmilyen lett. Nagyon akar működni, de inkább erőlködik. Nagyon meg akar érinteni, de inkább elsiklik feletted. Nagyon azt akarja, hogy te most tombolj, lázadj és érezd a ritmust, de helyette csak egy halk pukit ereszt meg, ami után felkapod a fejed, hogy „haver, ez most komoly?” A készítőknek nem sok fogalmuk volt arról, milyen is egy jó musical receptje. Azt hitték ha egymásra dobálják a tinglitanglis, trendire butított zenés-táncos jeleneteket, az majd elég lesz a varázs eléréséhez, de lélek és stílus nélkül inkább a szarnak egy pofon gödrébe estek. 4/10