Ana Lily Amirpour első nagyjátékfilmjét imádták a kritikusok. A 2014-es A Girl Walks Home Alone at Night (itthon: Csadoros vérszívó) című, a rendező saját meghatározásával élve, vámpír-western mozi sorra köszönt vissza az év végi toplistákon és a Rotten Tomatoes oldalon jelenleg is az előkelő 95%-os kritikusi tetszésindexet tudhatja magáénak. Aztán jött a The Bad Batch, a várt eredmény pedig elmaradt. De vajon miért?
A Csadoros vérszívóból sugárzott a jó értelemben vett amatőrizmus, ugyanakkor egy rendkívül ambiciózus alkotásként fog megmaradni az utókor számára. Egy ipari jellegű (David Lynch Radírfejét idéző) kisváros életébe nyerhettünk bepillantást, melyet régen beszennyeztek a drogok, a kilátástalanság pedig tapinthatóvá vált. Amirpour első filmjében egyszerre sikerült a műfajkoktél létrehozása úgy, hogy közben az atmoszférateremtés is megfelelő lett. Nem találkoztunk zavaróan sok szereplővel, akivel megismerkedtünk, mind érthető motivációkkal rendelkezett, a film zárlata pedig a menekülés lehetőségét is felkínálta abból a környezetből, ahonnan tényleg csak menekülőre fogná az ember.
Szóval mindaz, ami 2014-es alkotásban működött, az a The Bad Batch-ben már nem. Pedig benne van rengeteg elem a vámpírmoziból (sokszor lehet déja vu érzésünk), de az egészre leginkább a célnélküliség jellemző. Kibékültem voltam vele, ha a film megmarad a videoklip esztétikánál, egyébként is sokat merít a Die Antwoord klipjeiből (a dél-afrikai duó egyik száma egy helyütt fel is csendül), hiszen az atmoszférateremtés tényleg működik: van egy, az előző filmhez kísértetiesen hasonlító drogos jelenet és azok a felvételek is gyönyörűek, mikor nem látunk mást, csak a főszereplő lányt a sivatagban gyalogolni. Csakhogy a The Bad Batch nem elégedett meg az atmoszférateremtés és a minimális narratíva kombinációjával, hanem mindenáron zsánerfilmnek, mi több, zsánerfilmeknek akart látszani. A néző pedig a folyamatos játszadozásba egy idő után beleun (nálam ez úgy a film felénél következett be) és rájön, hogy ez a film az égvilágon semmiről nem szól.
Az első jelenetek még disztopikus sci-fit ígérnek: hangosbemondó figyelmeztet, hogy a bad batch-ekkel kerülni kell a kontaktust, egy Arlen (Suki Waterhouse) nevű lány füle mögé számokat tetoválnak és szélnek (ez esetben a sivatagnak) eresztik őt. De hogy mik azok a számok és hogy miért selejtezik le az embereket, arra nem derül fény. A lányt aztán elfogják kannibálok a sivatagban, majd arra ébred, hogy az All That Se Wants-ra nyiszálják a végtagjait. Sikerül elmenekülnie és eljutnia egy kommunába, ahol meghúzza magát és kap egy műlábat is. Bosszúfilmet látunk, gondolnánk, csakhogy ismét csalódnunk kell: a bonyodalom némi időugrás után egy eltűnt kislány körül fog forogni. A film leginkább csak úgy tesz, mintha szólna valamiről. Azon túl, hogy elindul és teljesen máshol köt ki a történet, vannak utalások Amerikára és az amerikai álomra, de kézzelfogható gondolatot erről sem kapunk. A végén még Keanu Reeves is feltűnik, hogy előadjon egy tök értelmetlen monológot, de ő legalább elhitte, hogy a filmbe illesztve majd lesz értelme a jelenetének. Ha már színészek: az Arlent játszó Suki Waterhouse meglehetősen gyenge (főleg a drámaibb jelenetekben). Mikor a kisugárzására épít a rendező (értsd: míg nem kell beszélnie), akkor működik igazán ő is és a karaktere is. Nagyobb szerep jut Jason Momoának, aki visszafogottan hozza a kannibál szerepet, de feltűnik még a rég nem látott Giovanni Ribisi is, Jim Carreyt pedig a felismerhetetlenségig maszkírozták.
Összességében a hangulata viszi el a The Bad Batchet, azonban a történet is szeretett volna egy nagyobb szeletet magának. Ehhez azonban erősebb és talán merészebb forgatókönyv kellett volna neki. Vitathatatlan, hogy az idei felhozatal egyik legegyedibb filmjéről van szó és már csak ezért érdemes tenni vele egy próbát. Ha kimaradt az A Girl Walks Home Alone at Night, még az önismétlés sem fog zavarni. 5,5/10
A film MAFAB adatlapja
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
