A Szárnyas fejvadász 2049 bemutatása egy olyan szintű mozis esemény, ami megmozgatta az egész szerkesztőséget. Az én pár nappal ezelőtti véleményem szerint nem mertek elég nagyot álmodni azok az androidok, de az is teljesen világos, hogy egyetlen nézőpont nem elég a végső igazsághoz. Fogtuk tehát, és bedobtuk a filmet a Watchlist rovatba, hogy kiderüljön, mit szóltak hozzá a többiek, ütközzenek csak azok a vélemények, lássuk mekkora karambol lesz belőle. (Duba Dániel)
Fincherista: Nem különösebben egyedi rajztanári kérés, hogy a terem egyik asztalára helyezett tárgyat valamennyi diáknak le kell rajzolnia. A különböző látószögek, a diákonként eltérő rajztechnikai tudás és a feladat általános értelmezése még egy ennyire egyszerű kihívásnál is elég diverz eredményt hoz. Most, ha kicseréljük a tárgyat a filozófusok által már évezredek óta definiálhatatlannak bizonyuló élet fogalmára, a lelkes, ám kiforratlan stílust képviselő gyermeki kezeket pedig érett alkotókéra, akkor kiváló esettanulmányként meg is kapjuk a Szárnyas fejvadászt és folytatását. A 2049-et részint joggal az első rész történetének újabb fejezeteként reklámozták, de az legalább annyira az eredeti villeneuve-i újraértelmezése, mint tényleges bővítése. A köntösön tehát egyszerre láthatjuk a régi hímzést és az új technikákat, mindezek azonban kivételesen nem oltják ki egymást, hanem disztópikus harmóniában testesülnek meg. A divat meg ahhoz már túl szubjektív, hogy értékítéletet merjek alkotni a “szebbik” darabról, főleg, ha azoknak a legszebb modelleken és a legnagyobb kifutókon van a helyük. Hivatkozni persze mindig az elsőre fognak inkább, hiszen a filmművészetben a szellem akkori kitörése a páncélból újszerűbbnek hatott, gondolatiságának magvai pedig azóta is termékenynek bizonyultak, de a tény, hogy a 2049 sem holmi gyom, hanem az élet filmes szimbolikájának szépen rügyező fája, már önmagában az év (egyik?) legjobbjává emeli.
Lakat Barnabás: Az eredeti film nálam azon mozgóképek sorát gazdagítja, melyekkel talán túl korán, vagy nem a megfelelő hangulatomban futottam össze először. A ténnyel azonban már az ominózus első találkozáskor is tisztában voltam, miszerint ami lepergett a szemeim előtt, az valami különleges és egyedi dolog, aminek mindenképpen adni kell egy második esélyt. Adtam is neki, aztán egy harmadikat, negyediket, mostanra pedig már ott tartok, hogy nem tudnám megmondani, hányszor láttam a Szárnyas fejvadászt, abban viszont biztos vagyok, hogy még rengetegszer meg fogom nézni. Az idő múlásával és a megtekintések számával egyre feljebb csúszott a tetszési indexen, mondhatni beérett, de ha nagyon szentimentális akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy szerelembe estem ezzel a lehengerlően szuggesztív audiovizuális műremekkel. Fontosnak tartottam ezt leírni, hogy érzékeltessem, a folytatásra már mint elkötelezett rajongó váltottam jegyet, és hatalmas elvárásokkal ültem be a terembe. Kettőn állt a vásár, de szerencsére a stáblista felgördülésekor elégedettséget éreztem, az első film kultikus státuszából kifolyólag kétkedve fogadott folytatás nem okozott csalódást. Mindemellett ott motoszkál bennem az érzés, hogy ezt is meg kell néznem mihamarabb újra, illetve majd még később sokszor, hiszen hasonlóan részletgazdag, székbe döngölően atmoszférikus és gondolatébresztő, mint a nagy előd. Ráadásul a játékidő is hosszabb, így szinte lehetetlen első megtekintésre teljes mértékben befogadni. És ez így van jól. Kiválóan működik az első film továbbgondolásaként, de önmagában is helytáll. Miképp pedig régen, most sem a cselekmény viszi el a hátán a filmet - bár meg kell jegyeznem, hogy vaskosabb, mint az elődé - hanem a disztópikus sci-fi közegbe helyezett noir hangulat, a lélegzetelállító képek, az egyszerre szép és félelmetes zene, a karakterek, illetve elsősorban a vékony cselekmény mögött megbújó magvas gondolatok. Csodát láttam, na.
Remy: Nem rajongok az első részért, de talán pont emiatt érzem magam igazán szerencsésnek, ha a folytatásra gondolok. Ugyanis nem kapott el a hype, nem támasztottam olyan magas elvárásokat felé, amiket egy fanatikus általában megtenne, ha a kedvenc filmjéről, szériájáról lenne szó. Noha a film előtt újráztam Scott klasszikusát, még mindig ott volt a távolság köztem és a film között. Szerettem, elmélyültem a világában, de még mindig nem váltam a rajongójává. Épp ezért Denis Villeneuve munkájától sem vártam el sokkal többet, minthogy csak lássak egy remek filmet, amire majd jó szájízzel gondolok a jövőben. SIKERÜLT! Villeneuve ugyanis tökéletesen nyúlt az alapanyaghoz. Nem markolt nagyot, nem érezte azt, hogy itt neki a világot kell megváltania. Egyszerűen csak annyira gondolta túl az első részt, amennyire megváltozott a világ az elmúlt 35 évben. Vangelis, talán már idejét múlt dallamait lecserélte Hans Zimmer erőteljesebb zenéjére, a látványvilágot letisztultabbá, festőibbé tette Roger Deakins zseniális munkája által, a történeten pedig pont annyit csavart, amivel még nem válik kényelmetlenné a helyzet. A Blade Runner 2049 sem ad többet sztori szintjén, mint elődje. Ugyanúgy egy vékonyka kis alap szálat turbóz fel olyan gondolatokkal, amik végigkísérik a nézőt a közel 3 órás játékidő alatt, és ami a film után is ott fog motoszkálni a fejünkben. Így összességében hiába nem egy egyszerűen fogyasztható alkotásról beszélünk, a megteremtett világ, a festői környezet, a meditatív aláfestő zenék olyan egyveleg alkotnak, amik elősegítik azt, hogy a hosszú játékidő ellenére is gyorsan teljen el az élmény. Villeneuve sikerrel járt, a Szárnyas fejvadász 2049 "személyében" pedig új sci-fi klasszikus született!
Creativ3Form: Nagyjából olyan 6-7 éve láttam először a Szárnyas Fejvadászt és tisztán emlékszem, hogy olyan szinten nem rántott be, hogy végig se néztem. Jó pár évnek el kellett telnie, mire rávettem magam, hogy megadjam neki a második esélyt, és bár egy „simán ott lenne a helye a TOP 10-es listámon” film nem lett nálam, de mindenképpen egy remek, és filmrajongók számára megkerülhetetlen alkotásról van szó. Éppen ezért izgatottan vártam a folytatásról érkező pletykák megerősítését főleg, hogy Ford visszatérése mellett Goslingot akarták a másik fő szereplőnek, akiket ráadásul az új nagy kedvenc rendezőm, Denis Villeneuve dirigál majd. A hype vonatra már ekkor megvettem a jegyet, és teljes mértékben megérte, mert a film minden előzetesen felállított elvárásomnak tökéletesen megfelelt. Egy varázslatos festmény lett, melynek minden ecsetvonása Roger Deakins mesteri látásmódjával lett felfestve a vászonra, mindezt olyan atmoszféra kíséretében, ami még napokkal a film megtekintése után se engedett a szorításából. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen lenne számomra a tökéletes cyberpunk-sci-fi filmélmény képileg, hangulatilag, atmoszféra, rendezés valamint zene tekintetében, akkor simán a Blade Runner 2049-et mondanám példának. Az első részt is szeretem, de ez a folytatás nálam szintet lépett és olyan magasságokba emelte az alap koncepciót, amit soha nem gondoltam volna, hogy össze lehet hozni. Plusz ehhez hozzájönnek olyan apróságok még, hogy Harrison Ford talán élete legjobb alakítását nyújtotta, Gosling ismételten bizonyította, van akkora tehetség, hogy generációja egyik legjobb színészének lehessen nevezni, ráadásul az előzetes félelmemet miszerint, hogy a szerelmi szálat itt (sem) sikerül majd túlzottan hitelesen előadni (az első résznek talán ez a legnagyobb hibája nálam), teljes mértékben elhessegették ugyan is amennyire érdekes ez a koncepció, pont annyira erős is. Nehéz elmondani, hogy milyen szinten vagyok megelégedve a látottakkal, de ha egy mondatban kellene kifejtenem a bennem kavargó érzéseket, akkor az első rész egy klasszikussá vált mondatát idézném: „I've seen things you people wouldn't believe.”
A végére pedig egy atom nagy rajongói poszter galéria. Klikk a képekért:
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!