Újabb állomásához érkezett a Marvel Moziverzuma, egészen pontosan a tizenhetedikhez. A skandináv villámisten története is trilógiává duzzadt. A sikerhez ezúttal is minden adott volt, lássuk jól sáfárkodott-e lehetőségeivel a stúdió.
Pontosan egy évvel ezelőtt csatlakoztam a Supernatural Movies blog szerkesztőségéhez, az első film, amiről írtam a Doktor Strange volt. Az elmúlt egy évben rengeteget változott a világ, de a Marvel stúdió filmjei továbbra is az általános érdeklődés középpontjában állnak, állandó vita tárgyát képezve.
Thor fogságba esett az univerzum egy távoli szegletében, azonban ezúttal fegyvertelenül, a Mjölnir nélkül kell helyt állnia. Ha meg akarja óvni népét a pusztulástól, vissza kell térnie Asgardba, hogy megállítsa a Ragnarököt, és vele együtt a kegyetlen Helát, aki ki akarja irtani a teljes asgardi civilizációt. Előbb azonban túl kell élni egy gladiátor összecsapást, melyben ellenfele nem más, mint korábbi társa, és egyben a Bosszúállók tagja, Hulk.
A Disney féltve őrzi aranytojást tojó tyúkjait (Star Wars, Marvel) és láthatóan mindent megtesznek, nehogy hiba csússzon a tervbe, nehogy bármi váratlan történjen. Vagyis a létező összes kockázati tényezőt próbálják a minimumra csökkenteni. Hiába tűnhet úgy, hogy a pályakezdő, vagy függetlenfilmes rendezők felkérése komoly változásra utal a stúdió hozzáállásban, vagy a végtermékek minőségében, ez csak porhintés, jól sikerült marketingfogás.
Mi más lehetne a magyarázat arra, hogy a kreativitásával és elborultságával szórakoztató új-zélandi rendező Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája) egy ilyen égbekiáltóan középszerű filmet tesz le az asztalra? Talán ennyi lenne csak az alapanyagban, vagy csak nem a rendező stílusa? Vagy esetleg nem jött az ihlet? Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a Disney szigorú tanár bácsi módjára ott állt a rendező mögött, és ha csak kicsit is máshogyan írta a betűket, azonnal közbeavatkozott, nehogy valami új dolog születhessen.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a Thor: Ragnarök nézhetetlen, rossz, vagy unalmas film lenne. Szórakoztató, de csak amennyire ismétlésre állítva szórakoztató lehet újra és újrahallgatni a Zeppelin Immigrant Song című számát. Az első öt-hat alkalommal még önfeledten dúdolhatjuk a jól ismert dallamokat, még a tízedik meghallgatásnál is lelkes maradhat egy elvakult rajongó, de a Thor: Ragnarök a 17. nagyjátékfilm a Marvel Moziverzumában. A stúdió logója, ami minden film elején megjelenik, a filmek sokszínűségére próbálja felhívni a nézők figyelmét, de pontosan ez az, ami igazán hiányzik. Van egy sablon, ami működik, az elmúlt egy év legrosszabbul kereső Marvel-mozija, a Doktor Strange 670 millió dollárt hozott, de az ehhez való beteges ragaszkodás elképesztő méreteket öltött.
A stúdióra jellemzően a film tömve van jobbnál jobb színészekkel és színésznőkkel, csak győzzük őket számolni. Az alakításokról nem érdemes külön szót ejteni, senki nem gondolja újra a filmes színjátszás eddig kitaposott ösvényeit, azt azonban érdemes megemlíteni, hogy maga a rendező is szerepel a filmjében, szokásához híven, ezúttal egy Sakaaron ragadt gladiátort, Korgot alakítja. Matt Damon cameója pedig az egész film egyik legviccesebb jelenete.
Ha pedig már a vicceknél tartunk, a Marvel másik rákfenéje a fullba tolt humor. Waititi eddig a nagymestere volt, hogyan illessze egymás mellé az eredeti humort és a valódi drámát, de ez most nemcsak azért nem működik, mert valódi drámát nem kapunk, hanem mert megint csak minden alkalommal, amikor komolyra fordulna a helyzet, valaki benyög valami teljesen céltalan poént, nehogy a néző még azt higgye, bármit is komolyan kell venni. De nem is lehet, a történések majdhogynem teljesen súlytalanul történnek. Nem arra gondolok, hogy nem hal meg senki, mert a halálveszély megjelenése nélkül is lehet feszültséget kelteni, ráadásul itt tudjuk, hogy a fontos karakterek még visszatérnek a Végtelen háborúban, a mellékszereplők meg messze nem kapnak annyi játékidőt, hogy izguljunk értük. A probléma abból fakad, hogy a film viccet csinál saját magából, próbál hullalazának és atommenőnek tűnni, amihez egyébként konkrétan minden adott lenne, de egyszerűen képtelen levetkőzni az univerzumépítéssel járó megalománia hatásait. Pedig a tizenhetedik film már nyugodtan learathatná az eddigi munka gyümölcseit. Másfelől, a Ragnarök az északi mitológiában, de még a Marvel képregényeiben sem egy leányálom, ehhez képest a film olyan könnyed hangulatú, mint egy laza Aperol Spritz.
Javier Aguirresarobe operatőr nem ma kezdte a szakmát, ő fényképezte Más világ és Az út című filmeket is és ezúttal is sikerült bőven korrekt módon végeznie a munkáját. A film látványvilága természetesen megint eszelős, a Nagymester által irányított mesterséges bolygó, a Sakaar hihetetlenül tarka, számtalan különböző faj által lakott, a kosztümösök számára kész paradicsom. Az ő munkájukat egyébként is dicséret illeti, a legtöbb karakter új, halállaza dizájn kapott. Mark Mothersbaugh, A Lego-kaland zeneszerzője egy egészen különleges hangzásvilágot komponált a filmhez, tele elektronikus hangszerekkel, mintha minden a nem is olyan távoli jövőben játszódna. A Zeppelin fent említett dala is több soron felcsendül, de sajnos egyelőre nem kapunk egy harmadik Awesome Mixet.
Viszont mindent összevetve, mindenkinek tudom ajánlani a filmet, aki szórakozásra, könnyed kikapcsolódásra vágyik, a Marvel-rajongóknak pedig kötelező. A pontozásnak ezúttal nincs nagy jelentősége, lehetett volna több, vagy éppen kevesebb, teljesen hangulatfüggő. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
