Vesztegetés, korrupció, prostitúció, sötét pénzügyi összefonódások, kétes alvilági machinációk, vagyis a dél-koreai társadalmi és politikai elit gyaníthatóan ijesztően valós látlelete. A 10. Koreai Filmfesztiválon bemutatott Inside Men a legkiválóbb politikai thrillereket ötvözi a kíméletlen bosszú- és gengszterfilmekkel. Aktualitása, tűpontos cinizmusa és irigylésre méltó bátorsága miatt pedig nagy valószínűséggel a legfontosabb koreai film az Oldboy óta – robbantja a bombát a szerénytelen firkász, már itt a kritika elején. Kabooommm!!!
A sztori a hazai nézőknek talán túlságosan is ismerős lehet: a kormányzat a háttérben összejátszik az üzleti élet és a média legbefolyásosabb szereplőivel. A leendő kormányzó, a legolvasottabb napilap igazgatója és a pénzügyi szektor egyik leghatalmasabb szereplője egymást támogatva próbálnak egyre közelebb kerülni a kondérhoz, aki pedig összeköti őket, az a piszkos ügyeik lebonyolításával megbízott gátlástalan gengszter, An Sang-gu. Fenyegetés, megfélemlítés, erőszak, a politikai ellenfelek félreállításában neki minden eszköz megengedett, de elbizakodottságában óriási hibát vét, amiért súlyos árat fizet. Befolyásától megfosztják, véresre verik, megalázzák, a jelenet pedig végül egy olyan snittben zárul, ahol intim közelségben szerepel egy fémfűrész és a jobb kézfeje.
Két évet ugrunk az időben, amikor is egy ambiciózus, fiatal ügyész abban látja feljebbjutásának leggyorsabb módját, hogy leleplezi a fentebb említett szereplők azóta is vígan űzött mesterkedéseit, amikor is eljut a félkarú, bukott gengszterhez, akinek két éve az egyetlen célja, hogy revansot vegyen egykori megbízóin. Az egész rendszert dögszagú micéliumként átfonó korrupció viszont olyan sűrű szövésű páncélként védi a mögötte tevékenykedő játékosokat, hogy aki át akarja azt törni, annak így vagy úgy, de végül be kell mocskolnia a kezét. Már amíg még megvannak neki.
Beszédes aspektusa a filmnek, hogy szereplői – legyenek akár pozitív vagy negatív hősök – szinte sosem mondanak igazat, de ha mégis, azt csak és kizárólag erőszak hatására teszik, mintha csakis a vér lenne képes azt felszínre hozni. Ebben a játszmában az igazság amúgy sem arra való, hogy kimondják. Még az egy ligában játszó felek sem terítik ki egymás előtt a lapjaikat, hiszen sosem lehet tudni, a következő pillanatban ki szúrja hátba a másikat egy kifejezéstelen ábrázattal az arcán. Ebben a játékban csak a gátlástalan, minden báránybőrt levedlett farkasok érvényesülnek, akiket csak egy dolog éltet: bennmaradni a játékban. Pénz, hatalom, ez mind csak ennek a véget nem érő játszmának a hozadéka, de nem a célja. A játék célja ugyanis, maga a játék. Kézben tartani a szálakat, mozgatni a bábokat, áramoltatni a pénzt és a kapcsolati tőkét, a körön kívül létezőket pedig letarolni, felfalni és végül a csatornába üríteni.
A Veteran anno már megcsillogtatta azt a politika felé tartotta tükröt, amiben a dél-koreai társadalom felső köreiben elharapódzó belterjes korrupció is halványan felsejlett, de az Inside Men ezt most még fényesebbre polírozta. A film rendkívül cinikusan, de ugyanakkor nyugtalanítóan pontosan reflektál az ázsiai országban az utóbbi években a mammutvállalatok, politikusok és oligarchák korrupt összefonódásai miatt eluralkodó bizalmatlanságra, amit a koreai közvélemény egyre kevésbé hajlandó békésen elfogadni. Erre a közhangulatra pedig az utóbbi években már Dél-Korea filmipara is reagálni kezdett.
Az Inside Men a hosszú időn keresztül webes képregényként közönségsikert arató, a félsziget politikai húsdarálójának árulásokkal, kisded játszmákkal és csonkolásokkal megénekelt történeteiből sarjadzott egész estés mozivá, hogy egyenként levadássza a 2015-ös év nemzetközi porondon debütáló thrillereinek legjavát, már ami a minőséget illeti. És én ehhez még gondolatban azért hozzátennék legalább két évet a számegyenes mindkét irányába. A filmnek létezik egy közel három órás rendezői változata, de ezúttal hálás vagyok, hogy a fesztiválon a százharminc perces verzió került bemutatásra, hiszen ez a precízen vágott anyag pont így érte el a kellő sűrűségét.
A nemzetközi vizeken már többször bemutatkozott Byung-hun Lee elképesztően jó An karakterében. Ez a megszokott komfortzónáján kívül eső szerep kellett hozzá, hogy végre újra eszembe jusson, mit láttam meg benne anno A Bittersweet Life és az I Saw the Devil közben. Az ügyészt játszó Seung-woo Choval szinte tökéletes ívet futnak be a történet végére, ez pedig olyan ritka pillanatokat eredményez, amiben egyszerre vannak jelen a drámai és a buddy-moviekhoz köthető komikus elemek, a szereposztás jobb nem is lehetne.
A rendező, Min-ho Woo munkájáról süt a magabiztosság és a határozott koncepció. Alkotása tele van nehéz és letaglózó jelenetekkel, amiket aztán lazább, néha visszafogott komikumon megfuttatott pillanatok váltanak, az egész mégis olyan lekerekített és finomhangolt összképet hagy a nézőben, mint egy tökéletesre komponált zenemű. Mindezt tetézi, hogy képtelenség megjósolni, mi fog történni a következő jelenetben, ez a kiszámíthatatlanság pedig egészen a végéig kitartott feszültséget gerjeszt.
Az Inside Men világának kusza politikai labirintusából csak szilárd erkölcsökön és még ép felkarcsontokon áttörve szabadulhatsz, de amíg az ilyen pazarul megírt, rendkívüli műgonddal összerakott nagybetűs thrillereket fest a mozivásznakra, addig ezzel olyan nagyon nem kell sietni. 9/10
Az Inside Men a The Villainess mellett a 10. Koreai Filmfesztivál talán legjobb filmjeként futott az előző héten. Találkozunk jövőre!
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
